2. A TERMÉSZET NYÚJTOTTA LEHETÕSÉGEK
2.2 A KÖZÉPKORI PEST, BUDA ÉS ÓBUDA
2.3 A VISSZAFOGLALÁSTÓL (1686) A POLGÁRI VÁROSFEJLÕDÉSIG
2.4 A DUALIZMUS KORABELI BUDAPEST (1867-1918)
3. AZ AGGLOMERÁLÓDÁS SZAKASZAI
3.1 AZ AGGLOMERÁLÓDÁS ELSÕ SZAKASZA - 1850 ELÕTTI IDÕSZAK
3.2 AZ AGGLOMERÁLÓDÁS MÁSODIK SZAKASZA - 1850-1870
3.3 AZ AGGLOMERÁLÓDÁS HARMADIK SZAKASZA - 1870-1895
3.4 AZ AGGLOMERÁLÓDÁS NEGYEDIK SZAKASZA - 1895-1950
3.5 BUDAPEST VÁROSSZERKEZETÉNEK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT
3.6 BUDAPEST VÁROSSZERKEZETÉNEK ALAKULÁSA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN
3.7 AGGLOMERÁLÓDÁS 1950 UTÁN; A BUDAPESTI AGGLOMERÁCIÓ MA
3.8 A BUDAPESTI AGGLOMERÁCIÓ HATÁRAI
4. A NAGYVÁROS, MINT NÖVEKEDÉSI PÓLUS
4.1 MILYEN TANULSÁGOKKAL SZOLGÁL BUDAPEST EDDIGI FEJLÕDÉSTÖRTÉNETE?
4.2 A POLARIZÁLT FEJLÕDÉS OKAI ÉS JELLEMZÕI, A PÓLUS KIALAKULÁSA
Hasonlóképpen az Európai Unió politikai céljaihoz, ahol a regionális politika csak késõbb került a figyelem középpontjába, Magyarországon ez csak napjainkban vált igazán fontossá. Ezek alapján hazánkban meghatározásra kerültek a régiók, amelyek közül a budapesti kiemelkedõ szerepet tölt be. Ez annak is tulajdonítható, hogy Magyarország tipikusan egyközpontú (monocentrikus), vagyis Budapest fejti ki a gazdasági életre a legnagyobb szívóhatást. Fontos tehát elemezni a történelmi háttérbõl kiindulva a budapesti agglomerációt, mint ennek a régiónak legfõbb "beszállítóját és piacát".
A csatlakozási tárgyalások megkezdése környékén ezen lépések megtétele több mint indokolt volt. Az Uniótól érkezõ csatlakozást megelõzõ támogatások, mint a PHARE, SAPARD és ISPA regionális támogatások, amelyekre egyéni gazdák szinte esélytelenül pályáznak.
A budapesti agglomeráció gazdasági elemzése elsõsorban azért fontos, hogy meg lehessen határozni azokat a gyengeségeket, amelyeknek fejlesztése külsõ támogatás nélkül nem lenne lehetséges. Ezeknek a pénzeknek az elnyerésére különbözõ helyspecifikus stratégiákat kell kidolgozni. Lesznek azonban ennek a régiónak olyan részei is, amelyek nem szorulnak rá majd az Unióból érkezõ pénzekre, sõt mondhatni felveszik a versenyt az Unióval.
A regionalizmus térhódítása lehetõséget teremt arra, hogy a budapesti agglomeráció fejlõdési irányvonalait tudományos megalapozottsággal és igénnyel újragondoljuk. Ez egy olyan kihívást jelent, amely a különbözõ szakmai körök, önkormányzatok és a politikai képviselet, valamint a civil társadalom szervezeteinek együttmûködését teszi szükségessé.
A cél a budapesti agglomeráció olyan lehatárolása, amely lehetõvé teszi a regionális fejlesztésben rejlõ lehetõségek sajátos érvényesítését, tekintetbe véve a kulturális, természet-földrajzi valamint gazdasági és politikai szempontokat.
Olyan regionális fejlesztési koncepcióra és stratégiára van szükség, amely az érkezõ támogatások felhasználására képes és fenntartható fejlõdést eredményez. A stratégiában meg kell fogalmazni azokat a célokat, amelyek ennek a régiónak, mint centrumnak a helyzetét megerõsíti és adottságaira, versenyelõnyeire építve még több innovációt és kezdeményezést tesz lehetõvé, ezzel is elkerülve a kényszerpályákat és felvéve a versenyt az Európai Unió többi hasonló adottsággal rendelkezõ régiójával.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
2. A természet nyújtotta lehetõségek
A város helyválasztását befolyásoló természeti adottságok hatással voltak a város fontosabb szerkezeti elemeinek alakulására is. Az ország fõhelyét a Duna vonzotta magához, hiszen hosszú századokon át az ország legfontosabb útvonala, ütõere. A folyó legkedvezõbb átkelõhelye határozta meg Pest és Buda helyét, valamint a város legjelentõsebb szerkezeti elemeinek elhelyezkedését.
2.1 A felszín alakulása
A domborzati viszonyok, a felszín milyensége a pesti oldalon alig befolyásolta a városszerkezet alakulását. Itt a "célszerûség", majd a tervszerûség meglehetõsen szabályossá formálta a város szerkezetét: a körutak és a sugárutak közeit többnyire sakktábla alaprajzú utcahálózat tölti ki, a város funkcionális - morfológiai övezetei szabályos gyûrûkké formálódtak.
A budai oldalon viszont a domborzat szabta meg a város szerkezetét, az egyes városrészek elhelyezkedését, szerepkörét. A Rózsadomb lankáival, a Várheggyel, a Gellért-heggyel, a Dunáig kifutó Budai-hegység jól elkülönülõ települést. A Várhegy vált a tatárjárás után a városi élet középpontjává, a mai Budapest területén fekvõ települések legrangosabbikává, az ország hatalmi - igazgatási - kereskedelmi központjává.
Ez a tagolt domborzat lett a gátja annak is, hogy Budán "szabályos" utcahálózat alakuljon ki. A budai oldal egyetlen körútja többé - kevésbé mesterséges képzõdmény, és a funkciója sem hasonlítható a pesti Nagykörútéval. A budai oldalon a városszerkezeti övek sem alakultak ki hiánytalanul és szabályosan.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
2.2 A középkori Pest, Buda és Óbuda
A ritkán lakott Kárpát-medencébe 895-896-ban települt be, a becslések szerint 400-450 ezer fõre tehetõ, finn - ugor és türk etnikumú magyarság. A honfoglaló magyarság félnomád életmódot folytatott.
A mai Budapest területén, a tabáni révhely két hídfõjében kereskedõtelepek létesültek. 1218 és 1225 között német anyanyelvû telepesek gyarapították az iparûzõk és kereskedõk számát. Ezeket a kereskedõtelepeket a tatárjárás elpusztította.
A XIII. században teremtõdtek meg az árutermelés feltételei, kezdett beindulni a városiasodás. Pest 1231-ben városi jogot nyert, a Várhegyen épült új település pedig 1244-ben. A tatárjárás után Pest is hamarosan újraépült, és 1244-ben megerõsítették városi jogait.
A Várnegyed szerkezete szinte semmit nem változott a XIII. század vége óta. A Vár bõ hétszáz éve a városszerkezet szilárd pontja.
Pest súlya Buda felemelkedése nyomán átmenetileg csökkent, ám a XIV. századtól népessége ismét felduzzadt, növekedett a beépített területe is.
A XIII-XIV. század folyamán a városkettõs, Pest és Buda fokozatosan átvette Magyarország politikai és gazdasági központjának a szerepét. Itt épült ki a királyi udvar és az ország kereskedõhelye is. A XV. században Budán 12-15 ezren éltek, Pest lakóinak száma is meghaladta a tízezret. A városfalak közé nem is tudták befogadni a betelepedni szándékozókat, ebbõl kifolyólag kezdtek kialakulni a külvárosok.
A XV-XVI. század fordulójának Pest-Budájára elõször az Európában lezajló gazdasági változások vetettek árnyékot, majd a török elõrenyomulás véget vetett a dunaparti városok középkori fénykorának. 1541-ben török kézre került Buda és Pest. Buda török katona- és hivatalnok várossá vált.
A törökök a várfalakat igyekeztek jól karbantartani, bõvítették a fürdõket, de ennek ellenére a város sokat vesztett fényébõl, épületei pusztultak, a beépített terület zsugorodott. Pest a török uralom alatt szerény kisvárossá vált. Egyszerû városfala fennmaradt, a város azon túl nem terjeszkedett.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
2.3 A visszafoglalástól (1686) a polgári városfejlõdésig
A város törököktõl való visszafoglalása (1686) után hamar felébredt az elpusztult, eljelentéktelenedett Buda és Pest. Jórészt német anyanyelvû telepesek érkezetek a romok közé. Az ország közben a Habsburg - birodalom részévé vált, székhelye Bécs lett. A városi élet megteremtõje, pezsdítõje a kézmûipar, a kereskedelem jelentéktelen. Az ország alig több, mint a Habsburg - tartományok hátsóudvara.
A XVIII. század végén ugyan Pest és Buda lélekszáma megközelíti az 50 ezret, Buda és Pest nem több, mint a legnagyobb kisváros egy perifériára szorult országban. A Buda visszavételét követõ egy évszázadban, a XVIII. század végéig a város beépített területe lassan terjeszkedett és e terjeszkedésben, a városszerkezet alakításában tervszerûség nem tapasztalható. E század végére a polgári lakosság birtokába vette a Viziváros egész területét, ismét itt alakult ki Buda gazdaságilag legjelentõsebb és legnépesebb városrésze. Buda lakóterülete egymástól meglehetõsen elszigetelt külvárosokra illetve városrészekre bomlott, egységes szerkezete nem volt.
Pest a városfalakon belül szintén a középkori alaprajzzal éledt újjá, a XVIII. század folyamán még volt lehetõség a terjeszkedésre. 1696-ban 277, 1784-ben 585 telket számláltak a falakon belül. A városfalakon túl az elsõ külvárosi jellegû telep 1730 táján keletkezett. Lakói kezdetben a városi polgárok földjein, majorjaiban dolgozó napszámosok, kertészek, kocsisok, vincellérek voltak. A külvárosok folyamatosan terjeszkedtek. Pestet az 1780-as években már széles, ám falusiasan beépült, hézagos, laza külvárosi övezet vette körül. A rendszertelen, kusza településhalmazba az országutak vittek némi "rendszert".
A XVIII. század végétõl Pestbuda jelentõsége megnövekedett, a Duna viziútja mellett a mezõgazdasági termékek legjelentõsebb árugyûjtõ, feldolgozó, kereskedõ központja. A vásárai országos hírûek. A XIX. század közepére a két város - de egyre inkább Pest - az ország legjelentõsebb gazdasági, kereskedelmi, forgalmi, szellemi központja, itt készültek az országos sajtótermékek, innen indultak ki a szellemi, politikai mozgalmak.
A XVIII. század végén a várostest terjeszkedése, a városszerkezet alakulása, a városépítészet szempontjából is új korszak kezdõdött Pesten. Megjelent a tervszerû városfejlesztés igénye és gyakorlata.
A lélekszám gyors növekedése, a város gyarapodása csakhamar megkövetelte a város egészére megfogalmazott városrendezési, városszépítési elképzelések kialakítását. Erre a XIX. század elején, Hild József tervei-elképzelései során került sor. A tervet a király is elfogadta és Pest Szépítési Tervének hivatalos dokumentumává vált.
A XVIII. század végére és a XIX. század közepe között megháromszorozódott lakosság és a szaporodó intézmények, a növekvõ gazdasági tevékenység területigénye egyre tágította a város beépített területének határait. Új, többszintes épületek emelkedtek, emelet-ráépítések növelték a hasznos terület nagyságát.
Jelentõs változások történtek a külvárosokban. A lakóházak száma megkétszerezõdött, területileg továbbterjeszkedett és városias külsõt öltött, zártsorú utcák alakultak ki. Számos, a késõbbi városszerkezetet is meghatározó "létesítmény" is települt, elkészült ezekben az évtizedekben: a futóhomok megkötése céljából telepített városerdõ, a késõbbi Városliget, amely majd magához vonzza a kiegyezéskori Budapest reprezentatív sugárútját, az Andrássy utat, a Népliget, a Kerepesi-temetõ, elkezdõdik a Lánchíd építése.
Buda növekedése sokkal szolidabb. A századforduló 20 ezres lakossága a 30-as évek végére 33-34 ezerre növekedett. A Viziváros a kereskedelmi élet központja. A reformkorban megkezdõdött a Budai-hegység "meghódítása" is, nyaralótelepek, nyári lakok, majorságok, vendéglõk épültek.
Az 1838-as pusztító árvizet követõ újjáépítés során a város szerkezete nem sokat változott. A levert szabadságharc Pest-Buda gazdasági pozícióit tovább erõsítette. Két évtized alatt a Kárpát-medence egyértelmû forgalmi központjává, a kiépülõ vasúthálózat centrumává vált. Pest-Buda uralta a nemzeti piacot, az ország egyértelmû, kiemelkedõ súlyú, kereskedelmi, pénzügyi központja lett. A három város lélekszáma 1870-re 269 ezerre nõtt. A várostest az abszolutizmus két évtizede alatt keveset változott. Még a kiegyezés elõtt megindult az agglomerálódás.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
2.4 A dualizmus korabeli Budapest (1867-1918)
Az 1867-ben létrejött kiegyezésben Magyarország visszanyerte állami szuverenitását, függetlenségét. Lehetõség nyílt önálló magyar gazdaságpolitika kidolgozására, a politikailag stabilizált országba áramlott a külföldi tõke.
Budapest egy közel 20 milliós állam fõvárosa, a kiépülõ polgári közigazgatás központja lett. Ez sok új munkahelyet teremtett, nagyarányú középület-építést indított el. A törekvés részét képezte, hogy Budapestet "felfejlesszék" Bécs mellé. Ennek jegyében 1873-ban egyesítették Pestet, Budát és Óbudát. 1870-ben fogadta el az országgyûlés a fõváros rendezésérõl szóló törvényt, mely tartalmazta a következõ évtizedek legfontosabb városrendezési feladatait:
A XIX. század végén már a gyáripar is rohamosan növekedett, és a fõváros az ország legnagyobb ipari centrumává vált. Népessége viharos gyorsasággal gyarapodott. Például 1890 és 1900 között évente átlagosan 22 és fél ezer fõvel. A népességszám és a város által ellátott funkciók rohamos növekedését a várostest gyors horizontális és vertikális terjeszkedése követte. A városfejlesztési elképzelések és a város rohamos gyarapodása szabta meg a városszerkezet alakulását a városegyesítés és az elsõ világháború között. A hatalmas igények ellenére a várostest kevéssé terjeszkedett. Ehelyett rendkívül megnõtt a beépítés intenzitása.
A város teste kismértékben terjeszkedett, a budai oldalon a századforduló után megindult a Gellért tér és a Körtér között a Lágymányos kiépítése, a zártsorú beépítés benyomult a Budai-hegység völgyeibe.
A tudatos városfejlesztés hatására jelentõsen módosult a város "nagyszerkezete" is. Kiépült a Nagykörút, a Sugár út, az Erzsébet-híd felépültével módosult a belváros alaprajza, a Kossuth Lajos utca kiszélesítése, a Rákóczi út nagyvárosias átépítése, a Keleti-pályaudvar megnyitása hangsúlyos tengelyt hozott létre a város közepén.
A századfordulóra "készen állt" Budapest belsõ városrészeinek ma is jellegadó szerkezete, városképe és épületállománya.
Budán a városszerkezet némiképpen eltérõ, az "övezetek" elhelyezkedése kevéssé szabályos. A budai oldalon nagy kiterjedésû, kisvárosias negyedek maradtak fenn. Megindult az agglomerálódás, elõ- és kertvárosok kialakulása.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
3. Az agglomerálódás szakaszai
3.1 Az agglomerálódás elsõ szakasza - 1850 elõtti idõszak
A városiasodás a XIX. század derekáig Pest - Buda - Óbuda akkori közigazgatási határai között maradt. Két kicsiny földesúri alapítású telep keletkezett Pest illetve Buda határához tapadva, ezek Albertfalva és Újpest. Bennük kontárok és a Pestre - Budára való településükben még mindig korlátozott zsidó kereskedõk éltek. A Duna jobb partján, a Budai-hegységben a török hódoltság megszûnte után telepített németajkú lakosság falvai sorakoztak (Budakalász, Csobánka, Solymár, Budakeszi, Csepel, Soroksár, Dunaharaszti). Ezek a falvak kiváltsággal bíró jobbágyfalvak voltak. A pesti oldalon két hatalmas éket formálva húzódtak a város határáig a földesúri kezelésben lévõ nagybirtokok. Délkeletrõl a Grassalkovich-birtok, északról a Károlyiak birtokai. A parcellázási akciók sora ezeken a birtokokon hozta létre a legtöbb elõvárosi telepet (Újpest, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlõrinc, Pestszentimre).
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
3.2 Az agglomerálódás második szakasza - 1850-1870
Az abszolutizmus lassította a városfejlõdést, de ezalatt a két évtized alatt a leendõ fõváros felkészült a felszabaduló városfejlesztõ energiák fogadására. Megindult az elõvárosok kialakulása, és a népességnövekedés. A kiegyezésig ez a folyamat a pesti oldal északi szektorára korlátozódott. Az 1831-ben földesúri telepítés nyomán létrejött Újpest, 1848-ban 760 lakost számlált, és 1870-re lélekszámát megnyolcszorozta.
Nagyobb területeket érintett a városellátó agrárgazdaság kibontakozása. A közlekedés korabeli állapota nem tette lehetõvé a romlandó áruk nagyobb távolságra történõ szállítását, így fokozódott az igény a környezõ községekben termelt zöldségfélék, gyümölcs, tej és tejtermékek iránt. A specializált kertkultúra kialakulása, az értékesítés formái, az agrártermékek tömegessé váló feldolgozása és értékesítése jelentette.
Továbbra sem számottevõ a városhármas munkaerõvonzása. Idényjellegû munkákra érkeznek a munkát keresõk, az építkezések napszámosai az ország távoli régióiból. A rendszeres napi ingázásnak még a feltételei sem adottak (tömegközlekedés).
Buda hegyvidéki területein már ekkor villák épültek. Nyaralótelepek létesítésére történtek kísérletek a pesti oldalon is.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
3.3 Az agglomerálódás harmadik szakasza - 1870-1895
A város környéke fejlõdésének 1870 táján kezdõdõ új szakaszára az elõvárosi fejlõdés kiterjesztése és kiteljesedése, új kapcsolatfajták jelentkezése jellemzõ. A volt Grassalkovich - uradalom felparcellázása az 1860-as évek végén viharos gyorsaságú változásokat indított el.
Az elsõ parcellázások a késõbbi Kispesten és Erzsébetfalván indultak meg. Az itt telket vásárlók a fõvárosi elõnyöket kívánták az olcsóbb vidéki élettel összekapcsolni. A betelepülõk szegényebb iparosok, iparossegédek, tisztségviselõk, vasutasok voltak.
1872-ben megindult a társaskocsi-járat a pesti lóvasút végállomásáig. Elérhetõvé válnak Pest és Kõbánya munkahelyei.
Erzsébetfalva nagy része falusi miliõbe helyezett proletár - teleppé vált.
A dél - pesti telepek elsõ három - három és fél évtizedérõl megállapítható, hogy a nyaralótelepek kialakulása hamar megfeneklett.
A késõbb Nagy - Budapesthez csatolt falvak életére a századfordulóhoz közeledve egyre meghatározóbb befolyást gyakorolt Budapest közelsége.
Az újonnan létesült telepek népességszámának alakulása, 1870-1900
| Település | Lélekszám | Népessészám-változás (%) | ||||
| 1870 | 1880 | 1890 | 1900 | 1880-1900 | 1890-1900 | |
| 1. Újpest | 6722 | 11668 | 23521 | 41836 | 258,5 | 77,9 |
| 2. Kispest | - | 1820 | 4523 | 9804 | 438,7 | 116,8 |
| 3. Erzsébetfalva | 223 | 1355 | 4754 | 15717 | 1059,9 | 230,6 |
A XIX. század utolsó harmadában a fõváros hatása már a késõbbi Nagy - Budapest határain kívül is kimutatható. Megszaporodott a kisiparosok száma, csökkent a mezõgazdaságból élõk aránya. A szabadidõs kapcsolatok lassan visszahúzódtak a budai oldalra. A Budai - hegység közlekedése korán kiépült, éppen az idegenforgalom igénye miatt.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
3.4 Az agglomerálódás negyedik szakasza - 1895-1950
Messzemenõ hatást gyakorolt az agglomerációs folyamatokra a múlt század végén az elõvárosi közlekedés kiépítése. 1880-as - 1890-es években létesített helyiérdekû vasúthálózat vetette meg az elõvárosi közlekedés alapjait. Biztosították a századfordulóig a fõváros és az elõvárosok közötti kapcsolatot, néhány MÁV-vonal mellett. Néhány évvel a villamosok budapesti bemutatkozása után már az elõvárosok is bekapcsolódtak a hálózatba.
Az elõvárosi közlekedés kiépülése után nem volt akadálya a napi munkábajárásnak, a fõvárosi intézmények rendszeres igénybevételének, az elõvárosok, elõvárosi telepek egymás közti kapcsolatának. A gyors és kényelmes közlekedés lehetõségeinek kialakulása után a tisztviselõk, alkalmazottak körébõl is számosan telepedtek ki a kialakuló kertvárosba. A századfordulón mintegy 17 ezren jártak naponta a fõváros munkahelyeire dolgozni és meggyorsult az elõvárosok saját iparának növekedése. Négy jelentõsebb iparvidék alakult ki a peremkerületekben. Újpesten modern iparágak telepedtek meg, gyáripari jellegû üzemekben a század végére 4600-an dolgoztak.
Az elõvárosi közlekedés által elérhetõ közelségbe került fõvárosi munkahelyek vonzása, a növekvõ számú ingázó, a budapesti felvevõ piac teremtette lehetõségek továbbra is az elõvárosok viharos gyorsaságú növekedését eredményezték.
A rohamos növekedés nehézségei, következményei ellenére a századfordulón már mutatkoztak a településsé, közösséggé formálódás jelei, elsõ eredményei. Az elõvárosok egy része már az elsõ világháború elõtt közigazgatási önállóságot nyert, és létrehozta legfontosabb intézményeit, megkezdték a közmûvesítést.
A korábbi agrárfalvak egyöntetû agrárjellege már a múlté, népességük is gyorsan gyarapszik, határaikban is megindult a telepek kialakulása, de keresõik harmadát - felét még a mezõgazdaság foglalkoztatta.
A városellátó övezet már a XIX. század végére túllépte Nagy-Budapest határait. Jelentkezett a specializáció, a szabványosított tömegtermelés, az eszközváltás. Mindezek ellenére az ellátó övezet agrártermelése jórészt továbbra is paraszti termelés maradt, a piaci termelõ paraszti gazdálkodás sikere még konzerválta is a falvak kisparaszti társadalmát. Budapest és környéke vált az egyetlen jelentõs munkapiacává az országnak. Hatalmas tömeg várta az alkalmat, hogy a fõvárosba vagy a környékére költözhessen.
Az elsõ világháborút követõ visszaesés után 1926-ban érte el a peremvárosok - községek gyáripari keresõinek száma a 30 ezret (egy évtized alatt megkétszerezõdött).
Állami nagyberuházások is támogatták az elõvárosok iparosodását, gazdasági fejlõdését. Tovább növekszik az ingázó munkások száma: 1930-ban 33 ezren, a második világháború elõtt több, mint 40 ezren járnak Budapestre dolgozni és tovább növekedett az elõvárosok - községek egymás közötti ingázása is. Az autóbusz-közlekedés megjelenése nyomán a Budai-hegység községei is közelebb kerültek a fõvároshoz. Itt is megindult néhány színvonalas kertvárosi telep kialakulása.
Az elõvárosi övezet lélekszáma a két világháború között is töretlenül növekedett. A húszas - harmincas években jelentõs elõrelépés történt az elõvárosok urbanizálódásában. Az intézményhálózat, a mûszaki infrastruktúra gyarapodása mellett elõrelépés történt a községi közösségi élet terén.
1937-ben a Közmunkák Tanácsának hatáskörét 22 Budapest-környéki településre terjesztették ki. Ez az övezet szerepelt a Közmunkatanács Nagy-Budapestre vonatkozó elképzeléseiben. 1942-ben a fõváros is részletes tanulmányt készített Nagy-Budapest kialakításának lehetõségeirõl.
Az agglomerálódás területi kiterjedésérõl megállapítható:
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
3.5 Budapest városszerkezetének alakulása a két világháború között
Az elsõ világháborút lezáró békék Magyarország, s Budapest helyzetét gyökeresen megváltoztatták, az agglomerációs fejlõdésre viszont több szempontból serkentõen hatott.
Az új országhatár önmagában is strukturális változást idézett elõ az ország településhálózatában. Budapest súlya megnövekedett az országon belül, a korábban felhalmozott tudás, tõke, innovációs készség hatására több modern iparág továbbfejlõdött. Budapest lakosságának növekedése lelassult, (csak 1930-ban éri el az 1 milliót) míg az elõvárosoké töretlen.
Az a magabiztos, céltudatos fejlõdés, nagyvárosi élet, amely a századfordulón jellemezte a fõvárost, megtorpant, megfakult. Hiányzott Budapest mögül egy polgárosodó, gazdagodó ország háttere.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
Budapest a második világháború után egy, az európai társadalomfejlõdési modelltõl merõben eltérõ ideológiát és politikai-gazdasági gyakorlatot követõ birodalom perifériájának fõvárosa lett. Ez, a szerves fejlõdéssel fordult szembe és próbálta átformálni a társadalmat és gazdaságát.
Ezen rendszer célkitûzéseinek torzulása abból adódott, hogy a felsõbbrendûséget hirdetõ politikai rendszer, Európa fejletlen régióiban alakult ki. A szocialista rendszerek ezzel belehajszolták magukat egy erõltetett, minden más szempontot figyelmen kívül hagyó, gazdaságfejlesztési programba.
Ezen keretek között is Budapest relatív helyzete kedvezõ maradt. Az 50-es 60-as években a kihasználatlan kapacitások miatt a fõváros ipari termelése és a lakossága is (kezdetben) gyors ütemben nõtt.
Az ideológia közvetlenül kevéssé befolyásolta a várostervezést, városépítést és az urbanisztikát. Néhány sikertelen kísérlet után elfogadottá vált, hogy nincs "szocialista urbanisztika", nem sikerült kialakítani a szocialista ideáloknak, értékeknek, a szocialista életmódnak megfelelõ városépítési elméletet és gyakorlatot, egyedül a kisméretû lakótelepi lakásokat sikerült megvalósítaniuk. A legnagyobb beruházó az állam volt, a létrehozott infrastruktúrát részben vagy egészben ellenszolgáltatás nélkül szétosztogatta.
A magántulajdon szûk térre szorítása, az épületállomány 1948-1952 között végrehajtott államosítása, a piaci mechanizmusok majd teljes felszámolása gyakorolta a legnagyobb és legsokoldalúbb hatást a városra. A tervezés, a városépítés, a szabályozás legfõbb eszköze az általános rendezési elv volt, amely a zonális elv alapján messzemenõen szabályozta a terület-felhasználást, a beépítés módját, s általában kizárta a funkciók keveredését. Egy sor kérdést, különösen mikroszinten, nem tudott hatékonyan megoldani, mivel csak adminisztratív eszközök álltak rendelkezésére. Ez kihatott a területhasználatra, ami rendkívül pazarló volt, nem szolgálta az ésszerû funkcionális szerkezet kialakítását. A telekárak hiánya nem mozgatta a város funkcionális átstruktúrálódását. Igen vontatott volt a városrészek funkcióváltása. A város területe még zsugorodott is a mások világháború után.
A rendszerváltás nyomán Budapest terület-felhasználására a tulajdonviszonyok megváltozása gyakorolja a legnagyobb hatást.
A második világháború, a bombázások és az ostrom súlyos pusztításokat okozott a város épületállományában, infrastruktúrájában. Nagy-Budapest megalakulása (1950) nyomán nagymértékben csökkent az új városterületen a beépítés intenzitása, nagy eltérések alakultak ki a beépítési módokban. Az elõvárosok egy része meglehetõsen szerkezet nélküli volt, mégis új alközpontok, városrészközpontok, "belvárosok" kerültek a fõváros határai közé.
A lakosság napi mozgásterét tekintve zárt településrészek alakultak ki a fõvároson belül. A várostest terjeszkedésének színterei elsõsorban az új, többnyire a zárt beépítésû területeken túl felépített lakótelepek voltak, folytatódott a "hegyvidék" beépítése, terjeszkedtek a többnyire peremterületi, családi házas városrészek.
A városszerkezetben markáns változást idéztek elõ a hatvanas évek végének, a hetvenes éveknek lakótelep-építései. Ekkor alakultak ki a nagy forgalmú közlekedési folyosók. A metróvonalak váltak a város fõ forgalmi tengelyeivé. Messzemenõen befolyásolják a városszerkezetet a Budapestre befutó autópályák, gyorsforgalmi utak. Városkapukat alakítanak ki, bevásárlóközpontokat, szállodákat, szabadidõ-létesítményeket telepítve a városperemre. Lassan módosul a városi funkciók elhelyezkedése is. Az elmúlt évtizedekben meglehetõsen leromlott a Belvárost övezõ lakóterület fizikai állapota, csökkent a presztízse.
Nagy-Budapest létrehozása után is folytatódott az agglomerálódás, a fõváros környéki települések szoros egybeszervezõdése a fõvárossal. Budapest területhasználata meglehetõsen extenzív. Az 525 km2-nyi közigazgatási területrõl 34,7% a lakóterület, de csak 26,6 km2 (az összterület 5,1%-a) a tömör beépítésû. A közigazgatási terület 28,1%-a mezõgazdasági mûvelés alatt áll vagy hasznosítatlan.
A fõváros területfelhasználása, 1985
3.6 Budapest városszerkezetének alakulása a második világháború után
| Terület jellege | Km2 | Részarány |
| Lakóterület | 182,2 | 34,7 |
| Ebbõl: | ||
| tömör, városias beépítés | 26,6 | 5,1 |
| laza beépítés | 39,1 | 7,1 |
| családias beépítés | 116,5 | 22,5 |
| Intézményterületek | 17,4 | 3,3 |
| Ipari és közlekedési területek | 82,7 | 15,8 |
| Zöldterület | 90,9 | 17,3 |
| Üdülõterület | 4,3 | 0,8 |
| Mezõgazdasági és egyéb terület | 47,6 | 28,1 |
| Összesen: | 525,1 | 100 |
Forrás: Budapest kézikönyve I. kötet;
Budapest városszerkezetileg a Duna tengelyére szervezõdött. A bal parti rész - a pesti oldal - sík terület; a budai oldalon viszont az övezetes városszerkezet csak tendenciaként érvényesülhet. A pesti oldal városszerkezetét a dunai révtõl sugarasan kiinduló országutak, sugárutak valamint a hármas körút-rendszer strukturálják.
A város funkcionális-morfológiai egységei néhány övezetbe vonhatók össze. Ezek:
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
1950. január 1-jén 23 peremtelepülést és Budapestet egyesítve, létrehozták Nagy-Budapestet.
A második világháború után Budapest az ország erõltetett gazdaságfejlesztésének egyik legfontosabb bázisa, növekedett munkaerõ-igénye, ugyanakkor a város nem tudta fogadni a betelepülni óhajtók egy részét. Megindult a közigazgatási határon túl az agglomerálódás.
Az ötvenes - hatvanas évek agglomerálódása gyors népességnövekedést, végsõ soron lakóövezetté-válást jelentett. Az agglomerálódás jegyei közül tehát legegyértelmûbb a fõvárosba történõ, illetve az agglomerálódó települések közötti ingázása volt. Szélsõségesen magas ingázási arányok alakultak ki az agglomerációs övezet településeiben. Az ingázók aránya 1970-ben jó néhány településen meghaladta - megközelítette a 80%-ot. Az ingázó életforma messzemenõen megszabta az agglomeráció településeinek életét, a helyi közösségek formálódásának lehetõségeit, a családok életformáját, a települések fejlesztési lehetõségeit, a települések morfológiai képét, szerkezetét is. A lakóövezet különösen keleti irányba terjedt messzire (Hatvanig, Újszászig, Ceglédig).
1950 és 1970 között tömeges beköltözés folyt az agglomerálódó községekbe. A bevándorlók többsége vidékrõl érkezett, többé - kevésbé megszabta az agglomerálódó települések életmódját, a településkép alakulását. A nem - kényszer jellegû kitelepedés inkább a Duna menti településekre, vagy a Budai-hegység településeire volt jellemzõ a hatvanas-hetvenes években.
1971-ben "hivatalosan" is elismerték és körülhatárolták az agglomerációt, különleges elbírálásban azonban nem részesült. Az agglomeráció községeit hátrányosabb helyzetbe kerültek, mint a falvak másutt az országban, mert beköltözõk tömegeinek kellett volna lakást, infrastruktúrát biztosítani. Csak a jelentõsebb állami iparral rendelkezõ településeken folyt állami lakásépítés. Olyan kertvárosi fejlõdés, polgárosodás, mint amilyen a peremterületeken a háború elõtt végbement, nem volt tapasztalható az agglomerációban, legfeljebb néhány sajátos településben (Szentendre).
1989 után ismét új viszonyok közé került az agglomerációs övezet. Már a nyolcvanas években csökkent a fõváros munkaerõ-igénye, alig fogadott új betelepülõket az agglomeráció. A települések létszáma stagnált. 1990 óta tovább csökkent a fõvárosi ipar munkaerõ-igénye, csökkent az agglomeráció munkahelyeinek száma is. Ugyanakkor növekedett Budapestrõl való kitelepedés mértéke. A budapesti piac tömegesen hoz létre az agglomerációban vállalkozásokat, ami javítja a munkaerõ-piaci helyzetüket, növeli a községek adóbevételeit. A költségvetési bevételek arányosítása, az adóbevételek javították az agglomeráció önkormányzatainak anyagi helyzetét. Javult az övezet infrastrukturális ellátottsága.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
Az agglomerációba való tartozásnak sokféle kritériuma van. A települések közötti szoros, mindennapos gyakoriságú kapcsolatok, az urbanizáció elõrehaladt volta, magas szintû infrastrukturális ellátottság, városi életforma stb.. Egyes agglomeráció - definíciók megkövetelik az agglomeráció résztelepüléseitõl, hogy egymástól valótávolságuk ne lépjen át egy bizonyos küszöbértéket. Az elõvárosi közlekedés, közös víz-, csatorna- stb. rendszerek, bizonyos demográfiai folyamatok jelentkezése (népességszám növekedés, bevándorlás) szintén az agglomerációk ismertetõ jegyei közé tartoznak.
Az 1937. évi VI. törvénycikk már rendelkezett Nagy-Budapest kialakításáról. Végül az 1950-re maradt végrehajtás során 23 települést csatoltak Budapesthez. Ez a 23 település nagyjából meg is felelt az agglomerációkkal szemben kialakítható követelményrendszernek.
A Gazdasági Bizottság 1959-ben meghatározta az iparkitelepítési tilalomba vont települések körét, ami közvetve az agglomeráció létét ismerte el, illetve kijelölte határait. A Gazdasági Bizottság 64 települést vont ipartelepítési tilalom alá. 1971-ben jelölték ki hivatalosan az agglomeráció határait, részben az Országos Településfejlesztési Koncepció jóváhagyásához, részben Budapest általános rendezési tervének elkészítéséhez kapcsolódóan (1005/1971, II.26. számú korm. határozat). A kormányhatározat 44 települést sorolt az agglomerációba. Az így kialakított agglomeráció határa két évtizeden át érvényben maradt.
1997-ben jelent meg a budapesti agglomerációba tartozó települések körét meghatározó új kormányrendelet (89/1997. V.28. kormányrendelet). A rendelet jelentõsen megnövelte az agglomeráció eddig hivatalos területét, Budapesttel együtt 79 települést sorolva határai közé. Ez a felfogás kevésbé veszi figyelembe a napi munkábajárást és a lakossági kapcsolatokat. Megvonja a határokat kelet - délkelet felé (munkaerõ-piaci szempontból egyoldalúan a fõvároshoz kötõdõket zár ki az agglomerációból), ugyanakkor az "elit" kapcsolatokat (szabadidõs tevékenységek, üdülés) messzemenõen akceptálja. Így kerülhetett az agglomerációba a Dunakanyar települése és a Pilis Községei.
A rendelet nem idegenkedett attól, hogy több-kevesebb településhálózati autonómiával, önálló vonzáskörzettel rendelkezõ városi funkciójú települések is részei legyenek az agglomerációnak, mint Vác, Szentendre, Gödöllõ. Az agglomeráció szerkezetében mind a Budapesttõl való távolság formálta gyûrûs szerkezet, mind pedig a természeti viszonyok, a forgalmi folyosók, a szektorális tagolódás egyaránt jelen van. Ennek figyelembe vételével a budapesti agglomeráció nyolc szertorra tagolható. Ezek:
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
Egyre inkább a középrétegek lakóhelyévé kezd válni az agglomerációban. A fõvárostól északra, északkeletre fekvõ, a Duna vonalától a Nagytarcsa - Isaszeg - Dány vonalig húzódó területen 22 település sorolható az agglomerációba.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
Pestvidék alföldi kistérsége felé korán kiépültek a fõvárosba vezetõ közlekedési vonalak. Külvárosi telepek alakultak: Pestszentlõrinc, Pestszentimre, Rákoshegy. Az övezet mutatói ma is kedvezõtlenek, különösen a társadalomstatisztikai mutatók. E szektort a fõvárosi gyártelepek munkásai, segédmunkásai lakták, akik erõsen kötõdtek az agrártermeléshez is (önellátási szinten). Az agglomeráció falusi miliõbe ágyazott "proletár-telepe" az alföldi szektor.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
A déli, Duna menti szektorba csupán 7 település tartozik. Jelentõs a helyi gazdasági bázis, a nagy arányú keresztingázás. Az agglomerálódásra jellemzõ mutatók átlag körüliek.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
Ezt a szektort Százhalombatta alkotja. A város a szénhidrogén - távvezeték fogadóállomása volt. A város kapcsolata a fõvárossal lazának mondható. Az agglomeráció külsõ övezetébe sorolható, ennek ellenére urbanizációs mutatói kedvezõek.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
A Budai-hegység déli lejtõin, elõterében kialakult községek agglomerálódása hosszú ideig vontatott volt, az itteni lakosság elsõsorban a városellátó gazdálkodással kapcsolódott a fõvároshoz. A két világháború között végrehajtott parcellázás, amelynek nyomán az agglomeráció legnagyobb kertvárosi - családi házas települése jött létre. Ma a sokoldalúság jellemzi a területe, melyre egyre inkább a "városkapu-jelleg" nyomja rá bélyegét. Itt érik el az autópályák az agglomeráció területét. Továbbra is jelentõs az ingázás - lakófunkció, növekszik a keresztingázás. A szektor a fõváros agglomerációjának modern térsége.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
A Budai-hegység községei az agglomeráció elit lakóövezetét (kertvárosát) alkotják, az urbanizálódás magasabb fokozatának minden jelenségével.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
A településeket kevésbé egyoldalú lakófunkció jellemzi, a hagyományosabb településkép, a kertvárosi negyedek korlátozottabb kiterjedése (Piliscsaba, Csobánka)
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
Szentendrét szoros ingázási kötelékek fûzik Budapesthez. Szentendre is az elit lakóhelye. A fõvárosiak egyik legjelentõsebb szabadidõ-központja, turisztikai célpontja. A város autonómiája oly mértékû, hogy az kétségessé teheti besorolását az agglomerációba.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
Hazánk legnagyobb városa, egyetlen világvárosa: Budapest. E város neve, jelentõsége a föld legtöbb országának lakóinak számára szorosan összeforrt Magyarország nevével.
Budapest jelentõségét hazánk társadalmi-gazdasági életében néhány alapvetõ mutatószámmal is jól jellemezhetjük. Jelenleg itt él és dolgozik Magyarország lakosságának több, mint 20%-a. (Vagyis hazánk minden ötödik állampolgára budapesti.) Itt állítják elõ az ország ipari termelésének közel 30%-át. Budapesten folytatja tanulmányait az egyetemi és fõiskolai hallgatók fele. A fõvárosban él és dolgozik a tudományos kutatók 90%-a. lényegében itt koncentrálódik az ország tudományos folyóirat- és teljes könyvkiadása.
Magyarországot Budapestnek ezen kiugróan magas gazdasági, tudományos és kulturális részaránya miatt a hazai és a nemzetközi szakirodalomban gyakran nevezik "monocentrikus" (egyközpontú), "egypólusú" (egysarkpontú) vagy csak egyszerûen "egyvárosos" országnak.
Kétségtelen tény, hogy Budapest súlya, jelentõsége hazánk társadalmi-gazdasági életében sokáig nyomasztóan hatott az ország fejlõdésére. (A felszabadulás elõtt Budapest egymagában az ország ipari termelésének kétharmadát adta. Az Alföld, ahol az ország népességének több mint 40%-a él, az ipari termelés alig 5%-át adta.) A magyar városlakók fele Budapesten élt. Az Alföldön élõ lakosság nagy része sem volt igazán urbanizált (városiasodott) népesség, mert mezõgazdaságban dolgozott, alacsony életszínvonalon élt, és alig részesült megfelelõ városi szolgáltatásokban (víz, csatorna ellátás).
Az ország társadalmi-gazdasági fejlettsége tehát nagyon polarizált volt. Egyik oldalon állt az európai viszonylatban is fejlett világvárosnak tekinthetõ Budapest, a másikon pedig a kor fejlõdési követelményeitõl messze elmaradt vidék.
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
Az 1867-es kiegyezés szabaddá tette az utat Magyarország kapitalista fejlõdése elõtt és a dualista berendezkedés lehetõséget adott arra, hogy a fõváros Béccsel azonos rangú és jelentõségû központtá fejlõdhessen. A kiegyezés után öt évvel törvény született a három Duna-parti város (Pest, Buda, Óbuda) egyesítésére. Igaz, hogy a Budapest elnevezés már 1848-ban is felmerült, de ekkor az egyesítés nem valósult meg.
1869-ben, az egyesítés elõtt Budapestnek 297 ezer lakosa volt. Ennek kétharmada Pesten és egy Budán, ez az ország lakosságának 1,8%-át jelentette. Ez még nem számított túlzottan nagy népességkoncentrációnak európai viszonylatban. A problémát az okozta a késõbbiekben, hogy Budapestet nem a mai nagyságú ország fõvárosának méretezték, nem gondoltak arra, hogy valaha is elcsatolnak nemzetiségi területeket Magyarországtól.
Az egyesítés után az ipari fejlõdés következtében Budapest lakossága erõteljes növekedésnek indult. A dinamikusan fejlõdõ iparágak (közlekedési, mezõgazdasági, élelmiszeripari gépgyártás, építkezések stb.) rengeteg új munkalehetõséget adott az agrárproletárok, parasztok, kisiparosok számára.
A fõváros lakosságának növekedésére ható tényezõk közül kettõt szeretnék kiemelni,
amibõl érdekes következtetéseket lehet a késõbbiekben levonni:
Budapest lakosságának változása:
3.7 Agglomerálódás 1950 után; a budapesti agglomeráció ma
3.8 A budapesti agglomeráció határai
3.9 Az agglomeráció szektorai
3.9.1 I. szektor
3.9.2 II. szektor
3.9.3 III. szektor
3.9.4 IV. szektor
3.9.5 V. szektor
3.9.6 VI. szektor
3.9.7 VII. szektor
3.9.8 VIII. szektor
4. A nagyváros, mint növekedési pólus
4.1 Milyen tanulságokkal szolgál Budapest eddigi fejlõdéstörténete?
4.2 A polarizált fejlõdés okai és jellemzõi, a pólus kialakulása
| 1870-es évtizedben | 25%-kal |
| 1880-as évtizedben már | 35%-kal |
| 1890-es évtizedben pedig már | 45%-kal emelkedett |
Forrás: Zoltán Zoltán: A dinamikus nagyváros (15.o.);
A századfordulóra a lakosság száma elérte a 733 ezret, ez 2,5-szerese volt az egyesítés elõttinek.
Emellett az sem elhanyagolható, hogy a 16 peremközség népessége is jelentõs növekedésnek indult. Az egyesítés idején még csak 22 ezer, a századfordulóra pedig már megközelítette a 130 ezret, vagyis közel hatszorosára emelkedett. Mindezek következtében 1900-ban a mai közigazgatási területen már 860 ezer ember élt. Ez a korábbi országterület lakosságának alig 4%-a, viszont a mai országterület népességének 12,6%-a.
A sok, jónak gondolt mutatószám ellenére ekkor bomlott meg a fõváros és a vidék egyensúlya. 1869 és 1910 között Budapest népessége - a jelenlegi területre számítva - 320 ezerrõl négyszeresére, 1 millió 110 ezerre nõtt. Emellett a városi lakosok számának országos gyarapodásából 58% jutott a fõvárosra és csak 42% a többi vidéki városra. A magyar kapitalista fejlõdésbõl származó elõnyök döntõ hányadát tehát Budapest látszott lefölözni.
A felsõfokú diplomával rendelkezõk aránya az agglomeráció övezeteiben
Ugrás vissza a tartalomjegyzékhez!
5.Irodalomjegyzék