|
Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium 4.3.1. A SERTÉSTARTÁS TECHNOLÓGIÁJA ÉS SZERVEZÉSI KÉRDÉSEI Szerzők: Dr. Papp József, Dr.Király Albert Állattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet, 2053 Herceghalom, Gesztenyés u.1-3 Tel/fax: (23) 319 133 Hazánkban a sertéshústermelés fejlesztésére 1967-ben meghirdetett kormány- program eredményeként mintegy 280 szakosított sertéstelep épült fel, és ezzel kialakult az iparszerű sertéstartás. A műszaki-technikai fejlesztések eredményei lehetővé tették, hogy a jobb termelőképességű, igényesebb fajták részére egész éven át biztosítani lehessen a megfelelő környezeti feltételeket, megteremtve ezzel az iparszerűen üzemelő sertéstelepek hizottsertés kibocsátásának folyamatosságát. A termelés folyamatossága megköveteli a munkafolyamatok programozását. A munkafolyamatok nagyfokú szer- vezettségén túlmenően az alkalmazott technológia eredményességének feltétele a fajta igényeivel jól harmonizáló elhelyezés - tartás és takarmányozás. Az iparszerű sertéshústermelés jellemzői a következők: - a termelés gazdaságosságát előnyösen szolgáló üzemnagyság, - nagy hústermelőképességű állományok alkalmazása, - komplett takarmányokra, és az élettani igényeket kielégítő környezetre alapozott termelés, - modern szaporítási eljárások alkalmazása, - a meghatározott időtartamú termelési ciklusok állandó ismétlésére alapozott termelésszervezés, - az egyszerre telepítés elvének alkalmazása, és az ehhez kapcsolódó takarítás-fertőtlenítés, - alomnélküli, vagy alomszegény tartás. A sertéstartás technológiája - a technológiai változatok sokféleségétől függetlenül - általánosságban az előzőekben felsorolt ismérvekre alapozódik. A sertéstartás technológiája az árutermelő telepeken közvetlenül a sertéshús előállítást szolgálja, ezért helyette kifejezőbb megnevezés a sertéshústermelés technológiája. A sertéshústermelés technológiáján a sertéshús előállítására alkalmazott termelési eljárások-folyamatok, és a termeléshez használt eszközök-berendezések üzemeltetési módjának összességét értjük. 4.3.1.1. Sertéstelepek és üzemformák Sertéstelep a sertések tenyésztésére, szaporítására, nevelésére és hizlalására szolgáló létesítmények együttese, amely más termelési tevékenységektől területileg is elkülönül. Hagyományos sertéstelepen a termelés szakaszossága, évszakokhoz igazodó ciklikus ingadozása a jellemző, ahol a természeti környezet és a természetes életmód hatásai korlátozottan jutnak érvényre (természetszerű tartási viszonyok). Iparszerű sertéstelepen a termelési eljárások és a termék-előállítás folyamatossága és ütemezettsége a jellemző, ahol a természeti környezet hatásai általában nem érvényesülnek (szabályozható környezeti viszonyok). Szakosított sertéstelep megnevezés önálló gazdálkodási egységet jelent, amely területileg is elkülönül más gazdálkodási egységektől és tevékenységektől. Üzemformát szerint megkülönböztethetők tenyésztelep és árutermelő telep. Tenyésztelep. Fajták vagy vonalak tisztavérű tenyésztésére szolgáló sertéstelep, amelyen eladásra vagy saját állománypótlásra tenyészanyagot állítanak elő. Árútermelő telep. A termelés célja ill. az előállított termék szerint többféle lehet: - Malac-előállító telep. Kizárólag hízlalásra alkalmas sertéseket állítanak elő hizlalótelepek részére. - Hizlalótelep. Kizárólag hízlalásra szakosodott sertéstelep. - Komplex sertéstelep. A hízóalapanyag előállítása és hízlalása egy telepen folyik. Hazánkban ez az üzemforma terjedt el. 4.3.1.2. A sertéshústermelés szervezési kérdései A sertésállomány termelésének szervezésekor minden esetben a biológiai alaptényezők ismeretéből kell kiindulni. A szaporítás szervezésekor figyelemmel kell lenni a kocák ivarzásának jelentkezésére, az ivari ciklusra, a vemhesülési arányra, a vemhességi időre, a szaporaságra, a felnevelési teljesítményre, a két fialás közötti időre, és a kocaselejtezés mértékére. A felsorolt jellemzők közül a vemhességi idő és az ivari ciklus állandónak tekintendő, ezért kiindulópontját képezi a termelés szervezésének. A kocaproduktivitást döntően a két fialás között eltelt idő befolyásolja. A koca két fialása között eltelt időt termelési ciklus-nak nevezzük. A termelési ciklus három időszaktól tevődik össze: - a választástól a vemhesülésig tartó időből, - a vemhességi időből, - a szoptatási időből. A választástól a vemhesülésig tartó idő változó, függ a választás után jelentkező ivarzás idejétől és a visszaivarzástól. Tapasztalatok szerint a kocák nagyobbik hányada a malacok elválasztása után 10 napon belül ivarzik. A vemhességi időtartam állandónak tekintendő, átlagosan 114-116 nap, a termelés szervezésekor 115 nap vehető figyelembe. A szoptatási időszak hosszúsága tág határok között változhat. A gyakorlatban széles körben alkalmazzák a 4-5 hetes korig tartó szoptatási időt. A választástól a vemhesülésig tartó idő és a szoptatási idő hossza befolyásolják a két fialás között eltelt időt, ezen keresztül a fialási gyakoriságot - a kocaproduktivitást. Nagyobb létszámú kocaállomány termelésének szervezésekor ki kell iktatni a termelési ciklus változó tényezőit. Ennek az eszköze a ritmusidő megválasztása és alkalmazása. Erre alapozható a továbbiakban a termelésszervezés. A ritmusidő vagy másképpen ütemidő, azt az időszakot jelenti, amely alatt meghatározott számú (a kocacsoport képzéséhez elegendő) koca termékenyítése megtörténik. A ritmusidő szabja meg, a termelés ritmusát,- ütemességét, ezért a hústermelés szervezésének kiinduló pontját képezi. A ritmusidő alatt termékenyített kocák olyan állományegységet képeznek, amelyben a ritmusidővel megegyező idő alatt fialnak le, így kiegyenlített, korban és fejlettségben egységesen kezelhető malaccsoportot hoznak létre. Minél rövidebb tehát a ritmusidő, a malaccsoport korban és fejlettségben annál kiegyenlítettebb. A ritmusidő csökkentésének azonban határt szab a kocaállomány nagysága és a vemhességi idő szóródása. Felmerül a kérdés, milyen legyen a ritmusidővel meghatározott állományegység nagysága. A kocák létszámának megválasztásakor mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy a kocacsoport mint állományegység a továbbiakban megszabja a fiaztató,- az utónevelő-, és a hizlalóegységek nagyságát. A termelés szervezésekor meg kell határozni a termelési folyamatban résztvevő kocacsoportok számát. Ezt megkapjuk, ha a szoptatási idő függvényében kiszámított termelési ciklus hosszúságát elosztjuk a ritmusidővel. A szaporítás szervezésének alapjául szolgáló ritmusidő megválasztása alapvetően a kocaállomány nagyságától függ: 1200-1500 fölötti kocalétszám esetén 4-5 napos 700-1500 kocalétszám esetén 7 napos 450- 700 kocalétszám esetén 10 napos
ritmusidőt célszerű választani, ezzel megvalósítható az állomány folyamatos termelése. Kis állományok szaporítását csak hosszú ritmusidővel lehetne tervezni, ez viszont nem adna lehetőséget kiegyenlített, egységesen kezelhető malaccsoport létrehozására. Megfelelő nagyságú kocaállomány esetén 10 napos, vagy ennél rövidebb ritmusidő alkalmazásával megvalósítható a folyamatos szaporítás. Ha a kocaállomány kicsi (pl. 50-200) és nem növelhető a folyamatos termeléshez szükséges létszámig, akkor helyesebb a szakaszos szaporítás alkalmazása. Ilyen esetben a szaporítás ütemét és a kocák várakoztatásának időszakait a férőhelyek száma és aránya alapulvételével lehet kialakítani. 4.3.1.3. A telep, állománynagyság és termelési kapacitások meghatározása (állományrotáció, épületrotáció). A telepnagyság a sertéstelep termelőkapacitását fejezi ki, a telep férőhelyein egyidejűleg tartható sertések számával. A sertéstelep méretét leggyakrabban a kocaállomány nagyságával fejezik ki. A telepnagyságot olykor a hízóférőhelyek számával vagy az éves hízókibocsájtással is jellemzik. Az ütemezett, folyamatos termelés feltételéhez bizonyos nagyságú kocaállományt. Termelésszervezési és gazdaságossági szempontok alapján a minimális telepnagyságot általában 300-400 kocás, a maximális telepnagyságot kb. 1500 kocás telepméretben jelölik meg. A szakosított sertéstelepek átlagos kocalétszáma mintegy 500. Sertéstelep létesítésekor az első eldöntendő kérdés a kocaállomány nagysága, amely a továbbiakban megszabja a hízósertések számát is.
A megfelelő számú koca biztosítása érdekében figyelembe kell venni a szaporulati és felnevelési mutatókat, továbbá a fialási gyakoriságot (kocaforgót).A kocaállomány nagyságának meghatározása után kezdhető meg a kocaállomány termelésének tervezése. A tervezéshez rögzíteni kell a termelés legfontosabb mutatóit: - a termelő kocaállomány létszámát, - a ritmusidőt (ütemidőt), - a szaporítási időt, - a termelési ciklus hosszát, - a kocacsoportok számát, - a kocacsoportok nagyságát, - a kocák vemhesülési arányát, - az éves kocaselejtezés arányát, - a kocasüldők vemhesülési arányát, - az állomány pótlásához szükséges kocasüldők számát. A kocaállomány termelésének megtervezése után tervezhető a malac és hízóállomány, valamint a férőhelyszükséglet. Ehhez meg kell határozni: - az utónevelés és a hizlalás időtartamát, - a kiesések (elhullás, kényszervágás, selejtezés) mértékét. Az állományrotáció és az épületrotáció az állomány és az épületek hasznosítási tervét jelenti. A kettőt csak egymással összhangban lehet elkészíteni. Lényeges azonban, hogy az épülethasznosítást alárendeljük az állományhasznosításnak, vagyis az épületrotációt csak az állományrotáció alapján lehet kidolgozni. Más megközelítésre van szükség abban az esetben, ha meglévő épületek hasznosítására kell tervet készíteni.
Ilyenkor előbb az épületek meglévő vagy kialakítható férőhelyeit kell felmérni, ennek alapján lehet az elhelyezhető állománynagyságot meghatározni, majd a hasznosítási tervet (állomány és épületrotációt) elkészíteni. Az állományrotáció kidolgozásakor a termelési folyamat funkcionális szakaszokra bontásával minden szakaszra külön tervet kell készíteni. A kocaállomány hasznosításában pl. három funkcionális szakasz különíthető el: - üres szakasz - vemhességi szakasz - szoptatási szakasz. A kocák a funkcionális szakaszoknak megfelelően külön épületbe; a termékenyítő és ellenőrző istállóba, a kocaszállásra, majd a fiaztatóba kerülnek. Választás után a kocák visszajutnak a termékenyítőistállóba és a termelési ciklus mint körfolyamat kezdődik előlről. A körfolyamatot a termelés ritmusidővel szabályozott ütemezettsége biztosítja. 4.3.1.4. A férőhelyszükséglet meghatározása
A férőhelyszükséglet tervezésekor figyelembe kell venni, hogy a termelési folyamatban időszakos szüneteket kell beiktatni a takarítás, fertőtlenítés, karbantartás munkálataira, így a biztonságos termeléshez szükséges férőhelyek száma mindig több, mint a sertéstelepen található állomány nagysága. A férőhelyszükséglet kiszámításához vegyük alapul a következő példát, ahol a kocák termelési ciklusa ritmusidő 10 nap vemhességi idő 115 nap szoptatási idő 35 nap Összesen: 160 nap, akkor a kocacsoportok száma 160/10 = 16, ha a kocák száma 640, akkor
a kocák létszáma a csoportban 640/16 = 40, évi 40 %-os kocaselejtezés esetén 256 kocát kell pótolni, az ehhez szükséges süldőlétszám a süldők 60 %-os vemhesülési aránya esetén 430 db., 10 napos ritmusidővel 430/36,5 = 12 db kocasüldőre lesz szükség. A termékenyítő- és ellenőrzőistálló férőhelyeinek kiszámítása A vemhesítésre váró, vemhesített- és vemhesség ellenőrzés alatt álló állomány férőhelyét a használati idő, a ritmusidő és a kocacsoport nagysága alapján lehet számítani. Egy istállóegység használati ideje a bentállási időből és a takarítási időből tevődik össze. A bentállási idő a ritmusidőből és az ivari ciklus idejéből adódik, 10 + 21 = 31 nap Ha a takarítási idő 5 nap, akkor a használati idő 31 + 5 = 36 nap. A szükséges istállóegységek számát a használati idő és a ritmusidő hányadosa adja meg 36/10 = (3,6) 4 istállóegység A kocaférőhelyek száma az istállóegységek számából és a kocacsoport nagyságából számítható 4 x 52 = 208 férőhely /40 vemheskocához 51-52 termékenyített koca szükséges/ A kocaszállás férőhelyszükségletének meghatározása A férőhelyszükséglet a használati idő, a ritmusidő és a kocacsoport nagysága alapján számítható. Egy istállóegység használati ideje a bentállási időből és a takarítási időből tevődik össze. A bentállási időt megkapjuk, ha a vemhességi időszak 110. napjából kivonjuk a vemhesztőben töltött bentállási időt, vagyis 110-31 = 79 nap.
Ha a takarítási idő 7 nap, akkor a használati idő 79 + 7 = 86 nap Az istállóegységek száma a használati idő és a ritmusidő hányadosából 86/10 = /8,6/ 9 istállóegység. A kocaférőhelyek száma az istállóegységek számából és a kocacsoport nagyságából számítható. 9 x 40 = 360 kocaférőhely. A fiaztató férőhelyek meghatározása A férőhelyszükséglet csakúgy mint az előzőekben, a használati idő, a ritmusidő és a kocacsoport nagysága alapján számítható. Egy fiaztató /egység/ használati ideje a lekutricázástól a fialások befejezéséig eltelt időből 5 nap + 10 nap a fialások ideje, 15 nap a szoptatási időből 35 nap és a takarítási időből 7 nap 57 nap tevődik össze. A fiaztató istállók /egységek/ száma a használati idő és a ritmusidő hányadosából 57/10 = (5,7) 6 fiaztatóegység. A fiaztatókutricák száma a fiaztatóistállók számából és a kocacsoport nagyságából számítva 6 x 40 = 240 fiaztatókutrica. A fiaztató használati idejét legjelentősebben a szoptatási idő hossza befolyásolja. A fiaztató használata igen eltérő lehet még attól is, hogy az utónevelést hol folytatják. Napjainkban már általános a külön utónevelő istállók használata.
Az utónevelés férőhelyszükséglete Követelménynek tekinthető, hogy olyan nagyságú utónevelőre van szükség, amelyben egy fiaztató egyszerre választott teljes szaporulata elfér. Az évi választott szaporulat (ha a választási alomnépesség 8,7) a kocacsoport nagysága, a választási alomnépesség és a kocacsoport száma szorzataiból 40 x 8,7 x 36,5 = 12702 választott malac. Egy malacnevelő egység nagysága a kocacsoport nagyságából és a választási alomnépességből számítható. 40 x 8,7 = 348 férőhely. Az utónevelő egységek számát a használati időből lehet számítani, a malacutónevelés időtartamából és a takarítási időből tevődik össze pl. 60 + 7 = 67 nap. Az utónevelő egységek száma a használati idő és a ritmusidő hányadosából adódik 67/10 = /6,7/ 7 utónevelő egység Az összes utónevelő férőhely: 7 x 348 = 2436 férőhely. A telepen 7, egyenként 348 férőhelyes utónevelő egységet kell kialakítani 12702 választott malac utónevelésére. A hizlalás férőhelyszükséglete Olyan nagyságú hizlalóegység kialakítására van szükség, amelyben egy utónevelő egységből egyszerre áttelepített minden malac elfér. A hizlalás férőhelyszükségletének számításmenete az utónevelés férőhelyszükségleténél alkalmazottakkal megegyező. A hizlalás intenzitása alapján meg kell határozni a hizlalási idő hosszát. Ha pl. a ritmusidő 10 nap, a kocacsoport nagysága 40, az egy fialásra jutó utónevelt malac 8,3 és a hizlalás időtartama 133 nap, takarítási idő 7 nap, kiesés a hizlalásban 2 %, akkor ezekből: Hízókibocsátás évente: 40 x 8,3 x 36,5 = 12118-242 /2 %/ = 11876 Egy hizlalóegység nagysága: 40 x 8,3 = 332 férőhely Használati idő: 133 + 7 = 140 nap Hizlalóegységek száma: 140 /10 = 14 hizlalóegység A telepen 14, egyenként 332 férőhelyes hizlalóegységet, összesen 4648 férőhelyet kell létesíteni 12118 hízósertés elhelyezéséhez. Ha a hizlalás kétfázisú, akkor a számítást mindkét szakaszra külön el kell végezni. A süldőnevelés férőhelyszükséglete Abban az esetben, ha a kocautánpótlást szolgáló süldőállomány nevelése a hizlalástól elkülönítve, süldőszálláson történik, akkor ennek férőhelyszükségletét külön kell meghatározni. Ez némileg módosítja (csökkenti) a hizlalás férőhelyszükségletét is. Ha a süldőszálláson a bentállási idő 8-10 hónapos életkorig átlagosan 170 nap, a takarítási idő 10 nap és a ritmusidő 10. nap, akkor a használati idő 180 nap. A süldőcsoportok száma a használati időből és a ritmusidőből 180/10 = 18 csoport Süldők száma a csoportban: 10 napos ütemezéssel a szükséglet 12 süldő A süldőszállás férőhelyszükséglete a süldőcsoportok számából és csoportlétszámából következően 18 x 12 = 216 férőhely. Kanszállásra külön hasznosítási tervet nem kell kidolgozni, hanem a kocaállományhoz szükséges kanlétszámot kell meghatározni és a megfelelő számú férőhelyet kialakítani (kanszálláson vagy a vemhesítő istálló külön légterében). Az állomány- és épületrotáció tervezésekor meghatározó szerep jut a szoptatási időtartamnak (fialási gyakoriság, évente előállítható szaporulat) és a kocaállomány nagyságához igazodóan a ritmusidő helyes megválasztásának. Tervezéskor lényeges még a veszteségek reális megítélése és a nevelés- hízlalás intenzításának kérdése.
A tényezők sokfélesége és változatossága széles variációs lehetőséget nyújt az állomány- és épületrotáció tervezéséhez. Az OTÁF 19980. évre vonatkozó felmérése szerint az iparszerűen üzemelő sertéstelepek egyes férőhelyein a sertések átlagos tartózkodási ideje a következő volt: szoptatási idő (választás) 29 nap utónevelési idő 55 nap hízlalási idő 140 nap a hízók átlagos életkora értékesítéskor 224 nap Az előzőekből az egyes férőhelyek használati (foglaltsági) ideje, amely a csoportváltások közötti takarítási-fertőtlenítési időt is tartalmazza, a következő: használati idő férőhelyforgó fiaztató 42 8,7 utónevelő 65 5,6 hízó 154 2,4 4.3.1.5. A sertéstelepek létesítésének főbb szempontjai A sertéstartás megszervezése igen körültekintő előkészítő munkát igényel. Sok tényező hatását kell vizsgálni a helyes döntés kialakításához. - Elsőként az értékesítési lehetőségeket kell felmérni. Van-e igény a termékre /hízósertésre/. Mennyis és milyen minőségű hízósertés értékesíthető biztonságosan. A minőségi követelmények alapján kell meghatározni a tenyésztendő fajtát. - Vizsgálni kell a gazdaság adottságait: a takarmányellátottságot, saját termelésből biztosítható-e a sertéstelep gazdasági abrak szükséglete, külső forrásból rendelkezésre áll-e takarmány. a munkaerőhelyzetet, biztosítható-e képzett és gyakorlott munkaerő
az optimális telepméretet, a termelési feladatokhoz kapcsolódóan meg kell határozni az állománynagyságot. - Az állománynagyság megválasztásának szempontjai: Biológiai szempontok a folyamatos termelés teszi lehetővé a korban és fejlettségben egységes sertéscsoportok létrehozását, az épületek egyidejű-, gyorsabb kiürítését, a jobb épületkihasználást, mindezek összefüggenek az állománynagysággal.
Ökológiai szempontok a környezetvédelmi és közegészségügyi előírások meghatározóak a termelési hely kijelölésében és a telepméret meghatározásában, tekintettel a keletkező hígtrágya mennyiségére és elhelyezhetőségére.
Ökonómiai szempontok az állomány koncentrációjának növelése általában előnyös a fajlagos beruházási költségek és a munkatermelékenység szemszögéből, jobbak a munkaszervezési lehetőségek, azonban az állománynagyság növelése több termelési mutatói tekintetében hátrányos lehet, pl. kocaselejtezés, testtömeggyarapodás. - Fel kell mérni a szállítási feladatokat. Figyelembe kell venni a vágóhíd távolságát, a közúti- és vasúti szállítás lehetőségét. - Vizsgálni kell az építészeti és gépesítési lehetőségek alkalmazhatóságát. - Meg kell határozni a legcélszerűbb technológiát. - A sertéstelep helykijelölésének szempontjai:
A sertéstelep építményeinek helykijelölése, telepítése, a beruházási költségekre ható- és a termelés gazdaságosságát befolyásoló döntés. A helykijelölés kérdésében ezért több telepítési változat értékelése alapján célszerű dönteni. A telep helyének kiválasztásakor figyelembe kell venni a környezetvédelmi, urbanizációs és turisztikai szempontokat (szaghatás, hígtrágya elhelyezés), továbbá figyelembe kell venni a humán- és állategészségügyi előírásokat (járványvédelem). A telep lehetőleg a legkedvesebb megművelhető földterületet foglalja el. A telep közel legyen a közmű- és úthálózathoz a lecsatlakozási költségek mérséklése miatt. Sertéstelepet csak teljes közművesítéssel szabad létesíteni. A legfontosabb, hogy a megfelelő minőségű- és mennyiségű víz és az elektromos áram a szükségletnek megfelelően rendelkezésre álljon. A kiválasztott terület ne legyen mélyfekvésű és a talaj megfelelő teherbírású legyen. A telep épületeit lehetőleg mérsékelt domborzatú területen célszerű elhelyezni (előnyt jelent a csapadékvíz-, hígtrágya elvezetés-tárolás megoldásánál). A telepen az épületek épületcsoportokban, a termelési fázisok sorrendjében helyezkedjenek el és a létesítmények elhelyezése tegye lehetővé a technológiai folyamatok összehangolását. Figyelembe kell venni a tájolási szempontokat és az uralkodó szélirányt. Törekedni kell a tömör telepítésre, ezzel csökkenthető a területigény, kisebb költséggel kevesebb utat, csatornát, víz és villanyvezetéket kell építeni. A kerítésvonalra kell telepíteni az állatrakodót, a takarmánytárolót, az üzemanyagtárolót, a boncolót-hullakamrát. A telepen kívül kell elhelyezni a trágyatelepet, a dögkutat, a karanténistállót és a takarmánykeverőt, ha az más üzemet is ellát. Meg kell választani az építési módot, az épülettípust, ami meghatározza az épületek elhelyezését-telepítési rendszerét, a telep beépítését. Pavilonos rendszerű építkezéssel jobban megoldható a szellőztetés és könnyebb a higiénés viszonyok biztosítása, de nagyobb a terület,- út,- és közmű igény. Tömörebb a félig- vagy tagoltan tömbös beépítési forma, ami kedvezőbb a technológiai folyamatok gépesítése és a költségtakarékosság szempontjából. A tömbösített rendszerű épitkezés előnye a kisebb területigény- és építőanyagszükséglet, a rövidebb út- és közműhálózat. Hátránya viszont a szellőztetés technikai megoldásának nehézsége. Előnyös lehet az épületek funkciók szerinti tömör pavilonos rendszerű telepítése, amely viszonylag egyesíti a pavilonos és a tömbös beépítés előnyeit. Az iparszerű, szakosított sertéstelepek teleprendszer szerinti megoszlása (1993-ban)
4.3.1.5.1. A sertéstelepek járványvédelme A sertéstelep zárt egység, amelyet tartós kerítéssel kell körbevenni. A kerítés a személy- és teherforgalom szabályozását biztosítja. A telepre, és az onnan kifelé irányuló személy- és teherforgalom lebonyolítására egy személybejárót és egy teherbejárót kell nyitni, amelyen át lezajló forgalmat folyamatosan ellenőrizni kell. A járványvédelmet szolgálja a létesítmények célszerű csoportos elhelyezése, a saját állományból származó tenyészállatok használata és az idegen helyről származó állatok karanténozása. A telep létesítményeinek elhelyezésekor külön kell telepíteni a termelő jellegű épületeket (ez a telepen a fehér zónák és külön azokat a kiszolgáló és egyéb létesítményeket amelyek fertőzésre gyanúsak tekintendők (fekete zóna). A járványvédelem abból a szempontból előnyös, ha a szaporító és árútermelő rész a telepen elkülönül. Az előzőek gyakorlati jelentősége abban van, hogy a személy- és gépjárműforgalom a telepen belül is korlátozható, egyirányusítható. A személyforgalmat úgy kell irányítani, hogy a telepre csak a kapu személybejáróján át lehessen bejutni, ami a fekete-fehér öltözőbe vezet. Itt külön férfi és női vetkőzőt, mosdót-fertőtlenítőt és öltözőt kell létesíteni. A telep dolgozói csak a munkaruhájukba léphetnek a telepre. A telepre történő látogatást a legszűkebbre kell korlátozni. A kapuknál a járművek kerekeinek fertőtlenítésére fertőtlenítő medencét, a személybejáró előtt pedig a lábbeli fertőtlenítésére lábszőnyeget kell létesíteni. Ezeket úgy kell megépíteni, hogy azok megkerülésével ne lehessen a telepre bejutni. Ilyen fertőtlenítés alkalmazható az egyes teleprészek bejáratainál is. Idegen helyről származó állatok egészségi állapotáról a származási helyen kell tájékozódni. Ügyelni kell arra, hogy új, vagy felújított telep benépesítése fertőzéstől mentes, teljesen egészséges tenyészállománnyal történjék. A legfőbb feladatot jelenti a fertőzések behurcolásának megakadályozása. A más telepről származó állatokat karanténozni kell. Karanténozásnak minősül az is, ha a telepet több helyről származó állatokkal telepítik be, de a különböző helyről származó állatokat egymástól elkülönítve tartják. 4.3.1.5.2. A sertésistállók fertőtlenítése A sertéstelep épületeit bizonyos időszakokban preventív céllal fertőtleníteni kell. A fertőtlenítéshez és az épületek néhány napos pihentetéséhez szükséges időszakot (általában 7-10 napot) a rotációba is be kell iktatni, hogy végrehajtható legyen.
Igy lehet megelőzni az istállók biológiai elfáradását és az ezzel járó termeléscsökkentést. Az időszaki megelőző fertőtlenítést minden esetben az istálló kiürítése után (nem a betelepítés előtt) kell elvégezni. Az istállók egyszerre ürítésének jelentősége abban van, hogy így a rotáció szerint elegendő idő áll rendelkezésre a takarításra,- fertőtlenítésre, az épület kiszárítására és pihentetésére. A fertőtlenítés előtt alapos tisztogatással el kell távolítani a padozatra, falakra, berendezési tárgyakra tapadt szennyeződéseket. A tisztogatás egymagában is sok fertőző anyagot távolít el, azonkívül a felületeket hozzáférhetővé teszi a fertőtlenítő anyag számára. A gyakorlatban több napig tartó áztatás után kaparással, súrolással és erős vízsugárral távolítják el a szennyeződéseket. Ügyelni kell a berendezési tárgyak, eszközök tisztogatására és fertőtlenítésére is, a fertőtlenítés csak így lehet hatékony. A takarítás befejezése és a felületek száradása után hatékony töménységű, frissen elkészített fertőtlenítő oldattal kell elvégezni a fertőtlenítést. A fertőtlenítés hatékony eszközei a nagynyomású mosó-fertőtlenítő gépek. Fertőtlenítéskor gondoskodni kell a védőfelszerelések használatáról A fertőtlenítőszerek hatékonyságának feltételei az istállóban (Kovács F. 1984.)
A bejelentési kötelezettség alá tartozó megbetegedés előfordulása esetén az állategészségügyi hatóság által elrendelt szigorított fertőtlenítést kell végezni. 4.3.1.5.3. A sertések mikroklíma igényei
A sertések genetikailag meghatározott termelőképességüket csak az igényeiknek megfelelő környezetben képesek kifejteni (termoneutrális környezet). Ellenkező esetben a környezet kedvezőtlen hatásaihoz való alkalmazkodás energiaveszteséggel, következésképpen termeléscsökkenéssel jár. Ha a kedvezőtlen környezeti hatások tartósan és erőteljesen érvényesülnek, ennek következménye a szervezeti ellenálló képességének csökkenése is, ami végül megbetegedéshez vezet. Jónak minősíthető az a környezet, amely megfelelő feltételeket biztosít a gazdaságos termeléshez azáltal, hogy jól kielégíti a sertések tartási-, takarmányozási-, gondozási igényeit. Azt a környezetet, amelyben a környezet által elvont hő megegyezik az állatok által, a takarmányok emésztése során termelt hővel, termoneutrális környezetnek nevezzük. E hőmérsékleti zóna alsó határa az ún. alsó kritikus hőmérséklet, felső határa a felső kritikus hőmérséklet. E határokon kívül az állati szervezet alkalmazkodásra kényszerül, aminek gazdasági következményei vannak. A környezet jelentőségét az adja (épület, technológia, takarmány), hogy a sertések termelőképessége mintegy kétharmada függ tőle. A gazdaságos termelés érdekében lényeges tehát, hogy a sertések igényeihez igazodva alakítsuk a környezetüket. A sertéstartó épületekben a kívánatos mikroklíma fenntartása a klimatényezők rendszeres méréssel végzett ellenőrzésén alapul. Ilyen mérések eredményeinek birtokában hozható helyes döntés az esetenként szükségessé váló berendezésekhez.
A klímatényezők alakítása (változtatása) során az optimális termelési zóna ajánlott értékeinek betartását kell irányadónak tekinteni.
Az optimális termelési
zóna klimatényezőinek
A gázszennyezettség megengedhető felső határértékei
A hőmérséklet ellenőrzése. A sertéstartó épületek légterének hőmérsékletét a külső levegő hőmérséklete, az épület hőtechnikai tulajdonságai és az állatok hőtermelése alakítják. A külső hőmérséklet szélsőséges változásai igen jelentős mértékben befolyásolják az istálló hőmérsékletét (és mikroklímáját), s ezeket az optimális termelési zóna hőmérsékleteitől való eltéréseket fűtéssel és szellőztetéssel lehet kiegyenlíteni. A mérési hely kiválasztása: a hőmérséklet, és általában a klimatényezők ellenőrzése során általános elv, hogy a méréseket a sertések tartózkodási helyén- és tartózkodási szintjének magasságában végezzük. Az istálló jellemző hőmérsékletének megállapítására célszerű a méréseket az épület több pontján elvégezni. Napi egyszeri hőmérséklet-ellenőrzés esetén leghelyesebb a hőmérséklet olyan napszakban leolvasni, amikor az épületben a hőmérsékleti szélsőségek jelentkezhetnek, pl. télen a leghidegebb reggeli órákban, nyáron a legmelegebb délutáni órákban. A napi többszöri mérés megbízhatóbban orientál. Az istállólevegő pillanatnyi hőmérsékletének mérésére megfelelő eszköz a közönséges hőmérő. A hőmérséklet nap ingadozását maximum-minimum hőmérővel lehet megállapítani. Leolvasás után a két acéltüskét a higanyszálakig le kell húzni. Kedvező, ha minél kisebb a napi hőmérsékletingadozás, és a hőmérsékleti szélsőségek az optimális zóna ajánlott hőmérsékleti értékein belül vannak, vagy ahhoz közelállóak. Az istálló hőmérsékletének hosszabb idő alatti folyamatos regisztrálása termográffal történhet. A készülék óraművel forgatott hengerből és hőfelfogó bimetálból áll. A bimetálhoz kapcsolódó írókar a hőmérséklet változásának megfelelően rajzolja fel a hőmérsékleti görbét. A fiatal állatok a hidegre, az idősebb, nagyobb testek a melegre reagálnak érzékenyebben. Hidegben megváltozik a sertések viselkedése, beindul a hőtermelés és a viselkedési hőszabályozás, többet mozognak, kevesebbet pihennek. Növekszik a takarmányfogyasztás, romlik a takarmányértékesítés.
A hideg ellen az épület hőveszteségének csökkentésével (a hőszigetelés növelésével, a szellőztetés csökkentésével) és fűtéssel lehet védekezni. Ezen túlmenően száraz, meleg pihenőtér biztosítása (esetleg almozás) szükséges. Melegben a sertések keveset mozognak, sokat fekszenek. Csökken az étvágy, növekszik a vízfogyasztás. A meleg kedvezőtlen hatását a hőterhelés csökkentésével lehet mérsékelni (az épületek hőszigetelésének javításával, hőveszteség növelése fokozott szellőztetéssel, hűtés a padlófelület nedvesítésével, hőérzet javítása a légmozgás növelésével). A levegő nedvességtartalmának ellenőrzése. Az istálló levegőjének páratartalmát a külső levegő nedvességtartalmán kívül az állatok által kilélegzett nedvesség, a vizelet és trágyalé párolgása, a nedves takarmány etetésekor az elpárolgó vizmennyiség befolyásolják. Növeli az istálló levegőjének páratartalmát a gyakori felmosás, csökkenti viszont a száraz környezet, a ventiláció és a fűtés. A légnedvesség jelentősége főként a hőelvonásban betöltött szerepéből adódik. A magas páratartalom egyaránt fokozza a hideg-, és a meleg környezetek káros hatásait. A levegő nedvességtartalmát a relatív páratartalom fejezi ki, amely azt mutatja, hogy a levegőben lévő páramennyiség hány százaléka az adott hőmérsékleten lehetséges legtöbb nedvességnek. A relatív páratartalom mérésére a higrométer, folyamatos rögzítésére pedig a termohigrográf szolgál. A páramérő működése azon alapszik, hogy a műszerben lévő hajszálköteg - a levegő relatív páratartalmának változása szerint - változtatja a hosszát, és ezt 100-ig terjedő skálán mutatja, illetve a termohigrográf a változásokat folyamatosan felrajzolja. Ha nagy a páratartalom, nő a levegő hővezető képessége, az állat több hőt veszít, könnyen megfázhat.
Ha rossz az épület hőszigetelése, magas páratartalom esetén a pára a határolószerkezeteken kicsapódik, azokat átnedvesítve tovább növeli hővezető képességüket. Nagy nedvességtartalmú levegőben az ammóniagáz oldódik, a belélegzett levegővel bejut a légutakba, izgató hatása köhécselést vált ki, tartóan tüdőgyulladást okozhat. A nagy páratartalom szellőztetéssel csökkenthető, még télen is. Ha a szellőztetés nagyon lehűtené az épületet - mivel a szellőztetésnek ütőhatása van, akkor a szellőztetést fűtéssel kell kombinálni. A szükségesnél kisebb páratartalom esetén a nyálkahártyák kiszáradnak, apró, száraz köhögés jelentkezik. Ilyen állapot Magyarországon ritkán fordul elő. A páratartalom növelésére legtöbbször elegendő a közlekedő utak locsolása. A légáramlás ellenőrzése. A levegő áramlása a hőmérséklet és a páratartalom függvényeként fejti ki élettani hatását. A légáramlás nagyságától függ a szervezet áramlás és párologtatás útján való hővesztesége. A légmozgás sebességének mérésére szabadban a kanalas anemométer használható. Épületben a kis értékű légmozgást katatermométerrel mérjük. Méréskor másodpercben rögzítjük azt az időt, ami alatt a hőmérő 38 o-ról 35 oC-ra hűl le. Minél rövidebb ez az idő, a mérés helyén annál gyorsabb a hőleadás, és fordítva. A hőleadás jellemzésére azonban nem az időértéket, hanem a lehülés nagyságát, az ún. kataértéket (a hőmérő és faktor értéke/lehülési idő) adják meg. A kataérték és a mérési hely hőmérsékletének ismeretében képlet vagy táblázat segítségével állapítható meg a légmozgás sebessége. Minél alacsonyabb a hőmérséklet, az egységnyi (0,1 m/sec.) légáramlás-növekedés annál nagyobb hőveszteséget okoz. Alacsony hőmérséklet esetén az erős légáramlás növeli az állatok hőtermelését. Magas hőmérséklet esetén a megnövekedett légáramlásnak kedvező az élettani hatása, mert segíti a hőleadást, ezáltal javítja a sertések közérzetét. A levegő mozgási sebességét - természetes szellőztetés esetén - a külső és belső levegő hőmérsékletkülönbsége befolyásolja. Zárt épületekben a kívánt légmozgást a szellőztetés szabályozásával lehet elérni. A levegő gázszennyezettségének ellenőrzése. A sertéstartó épületek gázszennyezettsége függ az állomány nagyságától és korától, az almozás és trágyaeltávolítás gyakoriságától és a szelőztetés mértékétől. Az épületek levegőjének széndioxid tartalma az állatok légzése (3-4 térf. % CO2), továbbá a szervesanyagok bomlása következtében is növekszik. Mivel a széndioxid nehezebb a levegőnél, hiányos légmozgás esetén a padozat fölött gyűlik össze. A levegő széndioxid tartalmának növekedése étvágycsökkenést, bágyadtságot, aluszékonyságot, nehezített légzést okoz, de ilyen a gyakorlatban alig fordulhat elő. Az ammónia, a vizelet és a trágya elbomlása nyomán kerül az istálló levegőjébe. Az elszennyeződött alom, a magas hőmérséklet és a zsúfoltság növeli az ammóniatartalmat. A levegő ammóniaszennyezettségekor a légutak megbetegedésére való hajlam növekszik. A nagy ammóniatartalom a nyálkahártyákat izgatva köhögést, orrfolyást, tartósan belélegezve tüdőgyulladást okoz. Nemcsak a sertésre, hanem az emberre is veszélyes. A kénhidrogén az ürülék fehérjetartalmának rothadásakor jelentkezik, ha hosszú ideig nem távolítják el a trágyát a csatornákból. Izgatja a kötőhártyát, súlyosabb esetben tüdőgyulladást, a légzőközpont bénulása miatt fulladást okoz. A sertésistállók levegőjében a kénhidrogén jelentősebb mennyiségben ritkán szokott előfordulni. Teljes rácspadozat és rossz szellőztetés esetén előfordulhatnak mérgezések. A gázok mennyiségét a Dräger-féle kézi légszennyezettség mérővel határozhatjuk meg a legegyszerűbben. A készülék pumpából és a különböző gázok megkötésére szolgáló, reagensekkel megtöltött mérőcsövekből áll. A vizsgálandó levegőt a pumpa működtetésével áramoltatjuk át a két végén kinyitott csövön. Az elszíneződés értéke adja meg a gáz koncentrációját. A káros gázokkal szennyezett levegőt könnyen lehet érzékelni. Az ilyen levegő bűzös, szúrós szagú, köhögésre és könnyezésre ingerel, és a hiányos szellőztetés miatt legtöbbször magas páratartalmú is. Az egészséges levegő biztosítása érdekében kerülni kell a zsúfolt tartást, gondoskodni kell a megfelelő hőmérsékletről, az igénynek megfelelően folyamatosan kell szellőztetni, a trágyát gyakran el kell távolítani. Az előzőek érzékeltetik, hogy bár mindkor a közvetlen termelési környezet mikroklima tényezőit ellenőrizzük és értékeljük, azonban ezek nem függetlenek a külső környezet hatásaitől. A méréseket ezért nemcsak az épületben, hanem egyidejüleg a szabadban is célszerű elvégezni. A mérési eredmények rendszeres gyűjtése táblázatos adatokat szolgáltat arra, hogy a külső környezet változásával miként alakul (illetve alakítható) az istálló mikroklímája. 4.3.1.6. Termelési létesítmények A régi u.n. hagymányos sertéstelepek termelési létesítményei koca- és kanszállásból, fiaztatóból és hízószállásból álltak. Az újonnan (mintegy két évtizede) épület, iparszerűen üzemelő komplex sertéstelepeken az előzőtől eltérő felszereltségű és rendeltetésű épületek találhatók, attól függően, hogy a sertéstelepet hány fázisos tartásra tervezték. A sertéstelepeket gyakran a technológiai rendszerre utaló termelési fázis szerint nevezik meg. Egy,-két,- és háromfázisú technológiai rendszereket szoktak megkülönböztetni, aszerint, hogy a végtermék előállításáig hányféle épületben folyik a termelés. Az egyfázisú tartási rendszerben a születéstől a hízlalás befejezéséig ugyanabban az épületben tartják a sertéseket. Nem terjedt el ez a tartási rendszer, mert nem sikerült olyan belső berendezést kialakítani, amely a fiaztatás és a hizlalás igényeit egyaránt ki tudta volna elégíteni és lehetővé tette volna a biztonságos üzemelést. A kétfázisú rendszerben a születéstől mintegy 70-80 napos korig a fiaztatóban, utána az értékesítésig hizlaldában tartják a sertéseket. A kedvezőbb férő-helykihasználás érdekében a hizlalást esetleg elő- és véghizlalásra bontják.
A kétfázisos tartás hátránya, hogy a malacok utónevelése is a fiaztatóban történik, így a költséges berendezésű fiaztató nincs kellően kihasználva. A háromfázisú tartási rendszerben a születéstől a választásig a fiaztatóban, elválasztástól 84-100 napos korig az utónevelőben, ezt követően az értékesítésig (100-110 kg-os súly eléréséig) a hizlaldában tartják a sertéseket. A kétfázisú telepeken - a fiaztatók jobb kihasználása érdekében - a fiaztatók egy részét battériákkal berendezett utónevelőkké alakították, vagy külön utónevelőt építettek, ezzel áttértek a háromfázisú tartásra. A sertéstelep termelési létesítményei felsorolásszerűen a következők: - bugató (vemhesítő) és ellenőrző istálló, (kanok elkülönített légterében), - vemheskoca istálló, - fiaztató istálló, - utónevelő istálló, - hizlaló istálló. A sertéstelep épületei részletesebben az egyes technológia fejezetekben kerülnek ismertetésre. 4.3.1.6.1. Határolószerkezetek
A határolószerkezetekkel szemben az a legfontosabb követelmény, hogy a termelési létesítmények épületeinek mikroklímáját minél jobban függetlenítsék a külső klímaviszonyok változásaitól. A határolószerkezetek különböző hőtechnikai tulajdonságú anyagokból készülhetnek, ezért az épület mikroklímáját jelentősen befolyásolhatják. Törekedni kell az épületek minél jobb hőszigetelésére, hogy az épületen belül a kívánt klímaviszonyok gazdaságosan biztosíthatók legyenek.
Falszerkezetek A falszerkezetek és általában a határolószerkezetek hővezető képességét a hőátbocsátási tényező (K-érték) fejezi ki. Minél nagyobb a különböző építőanyagokra és falszerkezetekre megadott K-érték, annál nagyobb a fal hőszigetelő képessége, annál több hő távozik az épületekből vagy áramlik oda, ha a környezet és az istálló levegőjének hőmérséklete eltérő. Igen fontos a határolószerkezetek (falak, födémek) hőtároló képessége. Minél nagyobb a fal hőtároló képessége, annál kevésbé ingadozik az épület levegőjének és a fal belső felületének hőmérséklete. A hagyományos vastag falszerkezetek (kő, tégla) nagy hőtároló képességükkel időben és értékben elmaradva közvetítik a külső hőmérséklet változásait (hőkésleltetés, hőcsillapítás). Ha nem kielégítő a falszerkezet hőtároló képessége, akkor nem rendelkezik megfelelő késleltető hatással, így az épület hőmérséklete gyakorlatilag azonnal követi a külső hőmérséklet változásait. Példaként említhetők az egyébként jó hőszigetelő anyagok felhasználásával épített könnyűszerkezetes istállóépületek. A sertéstartó épületek falszerkezeteivel szemben támasztott követelmények közül a legfontosabbak: a szilárdság, a tartósság, a tűzállóság, a hőszigetelő képesség, a fertőtleníthetőség, a nedvesség ellenállás és a gazdaságosság (gyors és olcsó felépíthetőség). Az utóbbi időben a hagyományos építőanyagokat (tégla) egyre inkább felváltotta az oldalfalpanelek alkalmazása. Ezek általában többrétegű, kis hőátbocsátású, előregyártott és a helyszínen összeszerelhető falelemek. Tetőszerkezetek A nagy fesztávolságú épületben a tetőszerkezet (födém) - a felületnagysága következtében - nagyobb mértékben befolyásolja az épület mikroklímáját, mint a falak.
A hőveszteség mérséklése és a párakicsapodás megelőzése mindenkor nagyobb igényeket támaszt a födém-hőszigetelésével szemben, mint a falszerkezet esetében. Az istálló tetőszerkezete két részből áll: a födémből, amelynek feladata a teherhordás és a hőszigetelés, és a tetőhéjazatból, amely a csapadékvédelmet látja el. A hőszigetelő réteg beépítése követheti a tetősíkot (tetőfödém), vagy vízszintesen zárja a belső tereket (álmennyezet). Az álmennyezetekkel szemben követelmény, hogy jó hőszigetelő, könnyű, jól rögzített- az istálló légterét jól záró és az istállótér felől tisztítható legyen. Legáltalánosabbak a padlásteres tetőszerkezetek. Ezeknél a napsugárzásból származó hőtöbbletet a padlástér átszellőzése csökkenti. Lapostetőknél is ezt a hatást kell elérni az árnyékolt-átszellőzött tetőszerkezettel. Nyílászáró szerkezetek Nyílászáró szerkezetek megnevezéssel az épületek ablakait, ajtóit jelölik. Alapvető követelmény, hogy az ablakok, ajtók jól zárjanak és jó hőszigetelők legyenek. Az ablakok elsődleges feladata a helyiség megvilágítása, esetenként a szellőztetésben is szerepük lehet. Az ablakokat elhelyezhetik az istálló oldalfalán (oldalablakok) és a mennyezeten (felülvilágítók). A fixen beépített ablakok csak mesterséges szellőztetés esetén jöhetnek számításba. Az ablakfelületek nagyságára régebben az ablak-padló felület arányokat (megvilágítási együttható) ajánlották. Ezek aránya a sertésfiaztató esetében 1:10-től 1:20-ig, a sertéshizlalda esetében pedig 1:20-tól 1:25-ig terjed. Az ablak nélküli, teljesen zárt; mesterségesen szellőztetett épületekkel az épületek jó hőgazdálkodását és a sötétben tartás vélt előnyeit igyekeztek előtérbe állítani.
A természetes- és a mesterséges megvilágítás aránya az iparszerűen üzemelő sertéstelepeken (OTÁF jelentés, 1981)
Az ajtók méretének megválasztásakor azt kell figyelembe venni, hogy az állatokat a közlekedésben ne gátolják, sérüléseket ne okozzanak. Az ajtók mindig kifelé nyíljanak és minden istállónak legalább két ajtaja legyen. Az ajtók jól záródjanak, melegebb időben viszont szerepük lehet a szellőztetésben. Padozatok Az alomszalma használatával a padozat minősége iránti követelmények kisebbek voltak, mint napjainkban, amikor az alommentes tartásban a sertések egész életük folyamán közvetlenül érintkeznek a padozattal. A pihenőtéri tömör padlókkal szemben igen sokrétűek a követelmények. Az istállópadlót elsősorban a hőtechnikai tulajdonsága alapján kell megítélni. A padozat akkor elégíti ki a sertések igényeit, ha a hőelvonás nagysága nem több, mint az egészséges szervezet által termelt hő (ha a fekvő állat padlóval érintkező felületén a hőleadás nem tér el a levegővel érintkező felületeinek hőleadásától). Az alommentes tartás alapkövetelménye a kis hőelnyelési tényezőjű száraz és meleg padozat. A padozatok mechanikai tulajdonságai, a teherbíró képesség, a keménység és kopásállóság, a koptató hatás, a csúszósság, a rugalmasság, mind olyan tulajdonságok, amelyek összefüggenek a padozat élettartamával, a sertések mozgásbiztonságával, vagy a lábak megbetegedésével.
A kemény, érdes, gödrös padozaton a sertés keveset mozog. Az ilyen padozat gyakran lábvégsérüléseket okoz, ami a tenyészállatok (kocák) korai selejtezéséhez vezethet. A padló kémiai tulajdonságai közé soroljuk a tisztíthatóságot és a fertőtleníthetőséget. Mindkettőt a koptatóréteg felületi érdessége és vízállósága befolyásolják. Fontos, hogy a padozatanyag korrózióálló legyen (vizelet, bélsár, a különböző bomlástermékek, fertőtlenítőszerek ne oldják a padozat anyagát.) A padlószerkezetekkel szemben támasztott sokrétű követelményeknek csak a különböző tulajdonságú anyagokból épített többrétegű padlók felelhetnek meg. Ezek szerkezeti felépítése; alul kavicsfeltöltés, aljzatbeton, hőszigetelő réteg és legfelül a koptató (záró) réteg. Pihenőtéren a padozat tisztasága és gyors felszáradása végett 2-3 %-os lejtés kialakítása szükséges a trágyázótér irányába. A tömör padozatoknak két típusa terjedt el: az aszfalt- és a könnyűbeton padozatok. Az aszfaltpadozatok jellemzője, hogy hőszigetelő réteg közbeiktatása nélkül közvetlenül az aljzatbetonra hordják fel a kb. 3 m vastagságú aszfaltréteget, ezért az aszfaltpadlók hideg padozatnak minősülnek. Az aszfaltpadló meleg hatására könnyen lágyul, egyedi kocatartásban deformálódhatnak, ezért elsősorban a csoportos kocatartásban és a hizlalásban hasznosítható. A könnyűbeton padlók szilárdsága és hőtechnikai tulajdonságai kedvezőbbek, mint az aszfaltpadlóké. A BÓDÍT, PADOZIT és STIRÁKI betonpadlók jó hőszigetelő anyagok felhasználásával ill. porózus szerkezetű hőszigetelő réteggel készülnek. Tenyészkocák és hízósertések pihenőterének burkolására alkalmasak. A rácspadozatok alkalmazását a munkatermelékenységi és higiéniai szempontok indokolják.
A rácspadozat alkalmazásának előnye, hogy - nem kell almozni, ezáltal munkaerőt lehet megtakarítani, - nincs szükség külön trágyafolyosóra, így növelhető a rekeszterület, - a pihenőtér állandóan tisztán tartható.
Ezek az előnyök eredményezték, hogy a rácspadlós tartás az utóbbi 20-25 évben uralkodóvá vált a malacnevelésben és elterjedt a kocatartásban és a hizlalásban is. A rácspadozatok a legkülönbözőbb anyagokból - fából, fémből, betonból, műanyagból - készülhetnek. A rácspadozattal szembeni követelmények a sertések életkorától függően is eltérőek. Malacnevelésben a jó öntisztuló képesség és a rossz hővezetés, a kocatartásban és a hizlalásban a járásbiztonság és a padló szilárdsága kerül előtérbe. Malacnevelésben a műanyagból készült rácspadozatok elégítik ki legjobban a követelményeket. A rácspadozatok öntisztuló képessége az aktív-áttört felület nagyságától függ. A huzal,- vagy hálórácsok aktív felületének nagysága 60-70 %, a nagyobb bordaszélességű rácspadlók aktív felülete általában 20-25 % közötti. Járásbiztonság szempontjából a széles járófelületű rácspadlók a megfelelőek (beton rácspadló, préselt betonlemez, perforált lemez, öntöttvas rács). Huzalrácson a járás és állásbiztonság nem kielégítő. A perforált lemezek állásbiztonsága megfelelő, de a kihajlított lemezek a szoptató kocák csecsbimlóit gyakran megsebzik. A rácspadozatokat a sertések fejlettségével összhangban méretezik.
A rácspadozat ajánlott méretei (Wittmann M., 1984 és Kovács F., 1990.)
A rácspadozatos férőhelyek aránya az iparszerűen üzemelő sertéstelepeken (OTÁF jelentés, 1981.)
4.3.1.7. Járulékos létesítmények A sertéstelep járulékos létesítményei a következők: a szociális épület, az állatrakodó, a szúró-boncoló, a karanténistálló, az utak, a közművek, a kerítés, a hídmérleg, a felszíni vízelvezetés és a szennyvízkezelés létesítményei, az energiaellátás létesítményei, a hígtrágya hasznosítás létesítményei. Mindezek a járulékos létesítmények nélkülözhetetlenek a gazdaságos üzemeléshez.
Üzemi-szociális épület Részben igazgatási, részben szociális (étkeztetés, átöltözés) funkciót tölt be. Az öltözők és a mosdók megfelelő elrendezésével kell megvalósítani a fekete-fehér öltöző elvet. Az üzemi épületet a kerítésvonalra, a bejárat közelébe kell telepíteni, a személyforgalom csak a fekete-fehér rendszeren keresztül történhet. Rakodórámpa A kerítés vonalába kell építeni, olyan helyre, hogy az elszállítandó sertések a legrövidebb belső út megtételével jussanak a szállító járműre. Szúró-boncoló épület Különállóan a kerítésvonalon elhelyezve kell felépíteni. Gondoskodni kell víz- és villanyvezetékről, külső önálló szennyvízgyüjtő aknáról. Lényeges, hogy az épület belső burkolatai jól fertőtleníthetők (moshatók) legyenek. Karanténistálló Más telepről származó állatokat - a betegségek behurcolásának megelőzése érdekében - karanténozni kell. Az épület elhelyezése akkor megfelelő, ha teljes forgalma és ellátása a teleptől elkülönített helyen, kívülről lebonyolítható.
Utak A telep ellátásához szilárd burkolatú úthálózatot kell kiépíteni. A telepen az úthálózat kialakítási módját az egyes épületek és járulékos létesítmények egymáshoz viszonyított fekvése, a termelés technológiai követelményei határozzák meg. Az utak és a különböző közművek nyomvonalvezetését úgy kell megoldani, hogy lehetőleg ne keresztezzék egymást. Az utakhoz meg kell építeni a szükséges terveket is (várakozáshoz, rakodáshoz, mérlegeléshez, járműforduláshoz). A telephez tartozó külső út a közúthoz csatlakozást biztosítja. Közművek: Vízellátás A sertéstelepen ivóvíz minőségű vízről kell gondoskodni. A vízfogyasztásban az év- és napszaki csúcsigények kielégítése a víztartalékképzést indokolja. Erre szolgálnak a víztárolók pl. hidroglóbusz. A víztárolók funkciója: - a víznyerés és fogyasztás közötti mennyiségi eltérések kiegyenlítése, - a nyomástartás, - a tartalékvíz tárolása. A vízhálózat megfelelő helyein főelzáró- és áteresztő csapok beépítése szükséges, hogy a vízhálózat teljes lezárása nélkül lehessen javításokat végezni. Felszíni vízelvezetés, szennyvízkezelés Az istállóknak és környéküknek száraznak kell maradni (pangó vizek állategészségügyi okokból megengedhetetlenek), ezért meg kell oldani a felszíni (csapadék) víz elvezetését és a szennyvíz gyűjtését. A csapadékvízet nyit árokban kell elvezetni, majd szikkasztással elhelyezni. Megfelelő lejtésviszonyok hiányában terület feltöltéssel, vagy zárt szelvények kiépítésével lehet a vizet elvezetni.
A szúró-boncoló szennyvizét külön vízzáró aknában kell gyűjteni, ahonnan szikkasztóaknába kell juttatni. A szikkasztás csak mélyen lévő talajvízszint esetén alkalmazható. Energiaellátás A gépesítés, a fűtés, szellőztetés, világítás szükségessé teszik a telepek biztonságos energiaellátásának megoldását. A szükséges energiafajták a villamos- és a hőenergia. A hőenergia fedezésére igen lényes az energiahordozó megválasztása az ellátási- és árviszonyok figyelembevételével.
4.3.1.8. A létesítmények funkcionális kapcsolata
Sertéstelepeken a különböző rendeltetésű termelési létesítményeket az állategészségügyi követelmények és a termelésszervezési szempontok szerint úgy kell elhelyezni, hogy a járulékos létesítmények (út- és közműhálózat) költségei ne növekedjenek fölöslegesen és minél kisebb legyen a lefoglalt mezőgazdasági terület. Az istállókat a termelési folyamat szakaszainak megfelelően, az állatmozgatás iránya szerint a vemhesítőistállótól a hizlalás létesítményei felé haladva kell telepíteni. Célszerű a szaporítást a malacneveléstől és a hizlalástól kerítéssel elkülöníteni, hogy a tenyésztelep zártsága a lehető legnagyobb mértékű legyen (teleprészek izolációja a megbetegedések terjedésének megelőzésére). A sertéstelep külső ellátó útvonaláról kell megoldani a takarmányellátást és a sertések elszállítását. A telep belső úthálózatának kapcsolatot kell létesítenie az összes létesítmények között, de csak a belső forgalmat kell szolgálnia. A teleprészek közös létesítményeit legcélszerűbb középen elhelyezni.
Az épületek (épületcsoportok) megfelelő telepítésével alakítható ki a létesítmények funkcionális kapcsolata, ami nemcsak a termelési folyamat szervezését, hanem a betegségek elleni védekezést is szolgálja. 4.3.1.9. A leggyakoribb teleptípusok
A sertéshústermelés fejlesztését támogató kormányprogram eredményeként felépített sertéstelepeket sok intézmény, vállalat tervezte. A tervek mintegy 60 %-.át a MEZŐBER és az AGROTERV intézményei készítették, de az új telepek létrehozásában szerepet kaptak a kialakuló termelési rendszerek és (Agrokomplex, Bábolna, ISV). Az egyes rendszerekben belül időközben lényeges módosításokat is végrehajtottak, pl. padlós etetésről áttérés a vályús etetésre, vagy az utónevelésben jellemzővé vált a teljes rácspadozaton tartás. Agrokomplex típusú sertéstelepek Főbb technológiai jellemzők: - pavilonos elrendezésű, könnyűszerkezetű, paneles épületek, - zárt tartás a termelés minden fázisában, - szoptatási idő 28 nap, - utónevelés a fiaztatóban 42 napig, ezt felváltotta a rácspadozatú fiaztatókutrica és utónevelésre a konténeristálló, - tenyészkocák csoportos tartása és takarmányozása, amely bővült az egyedi tartás lekötéses változatával, - hizlalásban padlóról etetés, - elszívós rendszerű szellőztetés, - fűtés a fiaztatóban olajüzemű légfűtő berendezéssel, - jellemző az alom nélküli tartás, a trágyaeltávolítás duzzasztásos rendszerű.
Bábolnai rendszerű sertéstelepek Főbb technológiai jellemzők: - a telepítést pavilonos építési mód jellemzi, - zárt tartás a termelés minden fázisában, - kocatartás egyedi állásokkal, - szoptatási idő 28-30 nap, - malacutónevelés kezdetben a fiaztatókutricában 54 nap, később utónevelő istállóban teljes rácspadozaton, - hizlalásban a padlóról etetést felváltotta a folyékony takarmányok etetésére kifejlesztett vályús technológia, - jellemző az alom nélküli tartás, - duzzasztásos trágyaeltávolítás, - elszívásos rendszerű légcsere, az újabb létesítmények túlnyomásos szellőztetéssel működnek. Mezőpanel típusú sertéstelepek Főbb technológiai jellemzők: - az épületek pavilonos elrendezésűek, - zárt tartás a termelés minden fázisában, - tenyészkocák csoportos elhelyezése és takarmányozása, - a szoptatási idő 26-30 nap, - az utónevelés 60-64 nap, - az utónevelés és a hizlalás részleges rácspadozatú istállókban, - alom nélküli tartás, vízöblítéses trágyaeltávolítás, - a légcsere elszívásos rendszerű, - hőközponti vízfűtés, vagy helyi légfúvók alkalmazása.
ISV rendszerű sertéstelepek Főbb technológiai jellemzők: - zárt tartás a malacutónevelésben, a vemhesítésben és a szoptatásban, - zárt, vagy nyitott megoldások a kocatartásban és a hizlalásban, - a kocatartás általában csoportos, csoportos takarmányozással, - malacutónevelésben a fiaztatókutricát felváltotta a ketreces utónevelés (21- 25 napos kortól), - a hízlalásban általában az önetetés a jellemző, terjed a folyékony takarmány vályúból etetése, - a részleges rácspadozatú tartást a fiaztatóban és a malacnevelésben felváltotta a teljes rácspadozat, - a trágyaeltávolítás duzzasztásos vagy gravitációs, - a szellőztetés túlnyomásos, - a fűtés hőközpontos esetenként helyi hőlégbevúvásos megoldású.
ÁTK Herceghalom 1999 november
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||