Tenyésztésen - általában - a céltudatos nemesítési munkát értjük, amely elsõsorban a jobb tulajdonságú méh, az átlagosnál többet petézõ méhanya, a nagyobb közvetlen és közvetett hozamot adó, tiszta fajtajellegû, genetikailag értékesebb családok elérésére irányul.
Mivel a méhanyák a szabadban röpülve termékenyülnek, a párzás irányítása nehezebb, mint más haszonállatnál. A méhek tartási viszonyai, elhelyezése, takarmányozása is különbözik a többi gazdasági állatfajétól. Érthetõ tehát, hogy a méhnemesítésben lassúbb az elõrehaladás. Azt, hogy a nemesítés a méhészetben is szükséges és hasznos, számos példa bizonyítja.
Külföldön sok helyen évtizedek óta dolgoznak azon, hogy egy-egy fajtán belül jobb tulajdonságokkal rendelkezõ, nagyobb termelési eredményeket elérõ vonalakat szelektáljanak, válasszanak ki, ezeket fenntartsák és terjesszék. Közismert például a svájci "Nigra", az ausztriai "Szklenár", az angol "Buckfast". Ezek jobb méztermelõk, mint a nem szelektált állomány. Amerikában olyan vonalakat állítottak elõ, amelyek a nyúlós költésrothadással, a Bacillus larvae fertõzésével szemben ellenállóbbak, vagy mások a lucerna megporzásában eredményesebbek az átlagosnál.
Különbségek mutatkoznak pl. a fajták tavaszi fejlõdési tulajdonságai között. A többféle kedvelt olasz méh (Apis mellifera ligustica) családja az év elején lassabban fejlõdik, mint a nálunk honos krajnai fajta (Apis mellifera carnica). Ezért a mi korai virágzású fõhordást adó akácunkról krajnai családokkal érhetünk el nagyobb eredményeket (Roman, 1976).
A KÁTKI Méhtenyésztési Osztályán a méhanyák több éves teljesítményvizsgálata kétséget kizáróan bizonyította, hogy míg bizonyos egyedek a fejlõdési idõszak alatt közepes népességû családokban naponta átlag 1400-1700, sõt kivételesen 2000 körüli petét raknak, addig nagy számban találunk olyanokat is, amelyek teljesítménye azonos feltételek mellett napi átlagban csak 1000, vagy ezt sem éri el (Suhayda, 1984). Az anyák petézésének vizsgálata során azt is tapasztaltuk, hogy egyes, keveset petézõ anyák kedvezõ körülmények között, népes családban, megfelelõ hordás idején sem képesek kielégítõ, legalább átlagos teljesítmény elérésére. Ha tehát egy nagy Boczonádi 24 keretes fekvõ kaptárban három családot is kell tartani a tavaszi fejlõdés idején, annak okát az anyák igen gyenge petézõ képességében kell keresni.
De vehetünk példát a méhcsaládok eltérõ gyûjtési eredményét illetõen is. Már 20-30 családos, tehát kisebb méhészetekben is feltûnõ különbségek tapasztalhatók gyenge nyári, nyárvégi méhlegelõn a mézkészletben. Rendszerint 3-4 olyan család van az állományban, amelyik begyûjti téli készletét, vagy alig kell azt kiegészíteni, míg a nagy többség nem hordta meg csak kb. felét téli mézszükségletének. Kísérletek és a gyakorlat egyaránt bizonyítják, hogy jó hordást adó legelõkön is jelentõs különbség van a legtöbbet és legkevesebbet gyûjtõ családok eredménye között. Ez nemcsak olyan családoknál tapasztalható, amelyeknél az anyák nagyon eltérõ petézése már a népességben is kirívó különbségeket eredményezett a hordás idejére, hanem a megközelítõen egyforma erõsségûeknél is.
A méhészek jelentõs része a családlétszámhoz való ragaszkodás és természetesen nem utolsó sorban a váltáshoz szükséges méhanya hiánya miatt a rosszul petézõ anyák lassan népesedõ családjait a jobbak rovására, azoktól elvett és áthelyezett fiasításos léppel, méhekkel igyekszik kiegyenlíteni. Így azonban "egyformán gyenge" lesz az állomány és ennek megfelelõen alakul a termelési eredmény is. Ez a megoldás tenyésztési szempontból is a legrosszabb, mert a gyenge teljesítményû, selejt anyáknak a más családoktól adott segítség eredményeként több here utód nevelésére lesz lehetõségük, s ezek által a kis teljesítményre képes anyák a kedvezõtlen tulajdonságukat szélesebb körben, a saját állományon kívül a természetes párzás körzetének többi méhesében is örökíthetik. Kinek-kinek érdeke és a köz is nyer vele, ha a gyengén népesedõ, rosszul gyûjtõ, gyenge képességû családok anyáit kiselejtezzük.
Mivel az anyanevelõ telepek évrõl évre sok, kb. 40-50 ezer anyát nevelnek értékesítésre, nem vitatható, hogy ezeknek döntõ szerepük van az ország méhállománya minõségének befolyásolásában. Fontos tehát, hogy minden anyanevelõnél, de különösen az államilag engedélyezett anyanevelõ telepeken gondosan szelektált tenyészanyag álljon rendelkezésre a továbbszaporításhoz. Elvárható tehát az anyanevelõktõl, hogy egyúttal tenyésztõk is, illetve elsõsorban azok legyenek.
A tenyésztõi munkához alapvetõ fontosságú az átlagot meghaladó képességû anyák nevelése. A nemesítõnek több anyára van szüksége, mint egy szokványos termelõ méhészetnek, mert csak akkor adódik lehetõsége a selejtezésre. De nemcsak többet, hanem minõségileg, genetikailag is jobb anyákat kell elõállítania. Ehhez az anyanevelést és a párzást is irányítania kell. Csak ilyen munkával érhetõ el az anyák és utódaik teljesítményének növelése, értékmérõ tulajdonságaik folyamatos javítása. Aki ennek megvalósítása érdekében dolgozik, az nevezhetõ a szó valódi értelmében tenyésztõnek. Tevékenysége abban tér el a termelõ méhészétõl, hogy értékeli a méhanyák és a méhcsaládok teljesítményét, meghatározott cél szerint válogatja, szelektálja a továbbszaporításra alkalmasakat, s csak ezeket használja fel anya- és herenevelésre.
A tenyésztés iránya többféle lehet, pl.: tiszta fajtajellegû, jobb méztermelõ, több virágport vagy propoliszt gyûjtõ, lendületesebben építõ, kevésbé rajzó, nem túlzottan támadó méhcsaládok elõállítása, és még folytathatnánk a felsorolást. Sajnos nincs olyan méhcsalád, amelyben az összes jó tulajdonság együtt megtalálható lenne. Tenyésztéssel viszont különbözõ, gazdaságilag fontos tulajdonságok egyesíthetõk, és így értékesebb méhpopulációk alakíthatók ki.
Méhészkedésünk mai viszonyai között a legfontosabb gazdasági tulajdonságnak a nagy méztermelõ-képességet kell tekintenünk, amely azonban összefüggést mutat a fajtabélyegekkel. A kutatási eredmények szerint a tiszta krajnai jellegû családok több mézet termeltek, mint az olasszal keresztezõdött családok (Akác, 1982). Más vizsgálatban a szipóka hosszúságával mutatott pozitív összefüggést a mézhozam (Molnárné, Farkas, 1984; Bilas, G.D.-Jeltakova, V.I., 1965).
Ebbõl adódóan a tenyésztõnek tehát a teljesítmény és a fajtabélyegek alapján kell szelektálnia állományát.
A tenyésztési cél megválasztásakor a fõ szempontok (krajnai fajtajelleg, korai, gyors fejlõdés, nagy mézhozam) mellett egyszerre csak egy-két másik lényegesnek számító tulajdonságot akarjunk javítani. A szelekciós elõrehaladás ugyanis - mint közismert - annál kisebb, minél több sajátosságra irányul a kiválogatás (Dohy, 1979).