Magasabb szintû tenyésztés a nemesítés, melynek célja lehet pl. új fajták, hibridek elõállítása. Ilyeneket több éves céltudatos munkával, mesterséges termékenyítéssel, beltenyésztett, tiszta vonalak segítségével lehet kialakítani.
A méh tenyésztésére a méhek tulajdonságának öröklésmenetével különbözõ országokban már kb. hat évtizede foglalkoznak (pl. Watson, Farrar, Mackensen, Michailoff, Nolan, Roberts). Az ez irányú tevékenység eredményeinek felgyorsulását Watson L.R. által 1926-ban elsõként alkalmazott, majd Roberts W. és Mackensen O. (1947) által továbbfejlesztett mesterséges termékenyítõ készülék használata tette lehetõvé. Ennek az eszköznek és a késõbbi javított változatainak használatával valósulhatott meg a méhanyáknak az irányított, kiválasztott, ismert származású herékkel való pároztatása.
A kutatások során megállapították, hogy a méhek a beltenyésztésre érzékenyek: ezért a méhcsalád ösztönösen több módon is védekezik ellene. Így: az anyák és a herék gyakran távoli párzó helyeket keresnek fel; az anyák több herével párzanak, amelyek egyúttal nagy valószínûséggel eltérõ származásúak; a rajok egymástól távoli vidéken telepednek meg; ha a beltenyésztés miatt az anyák mégis rendellenes diploid here petéket raknak, az ezekbõl kikelõ álcákat a munkásméhek eltávolítják (Woyke, 1962).
A tenyésztõi munkát nagymértékben nehezíti az, hogy a nemesítésben nélkülözhetetlen beltenyésztett családok nem, vagy csak kevés herét nevelnek. Ennek a beltenyésztés alatti depressziónak a kivédése az eredményes munka egyik feltétele. Ugyanis csak nagy mértékû, több generáción át folytatott beltenyésztéssel érhetõ el, hogy egymástól genetikailag eltérõ és konszolidált anyagunk legyen, mert csak ilyenektõl várható keresztezésük esetén jelentõs heterózis hatás. De a genetikailag egyöntetû vonalakra azért is szükség van, hogy a jó eredményt adó kísérleti keresztezéseket állandósítani, ismételni tudjuk.
Az utóbbi egy-két évtizedben megnõtt a hibridizáció iránit érdeklõdés. Az alapot ehhez a növénytermesztésben és az állattenyésztésben eddig elért eredmények szolgáltatták. A kísérletek a méhészetben is hamarosan bizonyították, hogy két és három beltenyésztett vonalas hibridekkel nagyobb termelési eredmények érhetõk el. Az irodalomban közölt többlethozam, amely a hibridizáció javára írható, pl. a méz esetében, igen eltérõ, 110-200%. A fajták közötti keresztezések más-más, nem egyszer nagyon eltérõ eredményt adtak, attól függõen is, hogy mikor, melyik fajta szerepelt anya-, illetve apavonalként.
Természetesen jelentkezhet a heterózis hatás nemcsak a méz, hanem más termék nagyobb hozamában is, mint pl. virágpor, viasz. Az utódoknak ez a szülõket felülmúló teljesítménye azonban nem mindig mutatkozik meg. Olykor pedig esetleg éppen kedvezõtlen tulajdonságot növel a heterózis hatás, pl. a támadó hajlamot. Kirívó példa erre a fokföldi méh dél-amerikai fajtával alkotott hibridje, amelyet vadsága miatt a napi sajtó "ördög méh", vagy "gyilkos méh" néven említ.
Igen lényeges, hogy a növénytermesztés és az állattenyésztés eddigi tapasztalataival egyezõen, a méhészetben is csak az F1 generációban mutatkozik jelentõs heterózis hatás, amely a további generációkban erõsen csökken. A hibrid anyákat tehát mindig újra és újra elõ kell állítani. Nincs még kedvezõtlen tapasztalatról hír, de a méhészetben a szabadban való párzás miatt a hibridek is részt vesznek a továbbtenyésztésben, abból nem zárhatók ki. Más oldalról viszont a nem beltenyésztett tiszta vonalak fajtajavító hatását is meg lehetett figyelni, pl. a korábban Csehszlovákiába bevitt krajnai méhek esetében.
A tiszta vonalak és a hibridek elõállítása során igen fontos, hogy elegendõ számú méhcsalád álljon rendelkezésre szelekciós bázisként, mivel a keresztezéseknél nem minden kombináció ad kedvezõ eredményt. Még bizonyos fajták közötti párosításkor is lehet tapasztalni, hogy az utódokban nem mutatkozik a heterózis hatás, pl. ciprusi x északi, olasz x krajnai méh keresztezése esetében (Ruttner, 1968). Ezért a nemesítõi munka eredménye nagymértékben függ a vonaltenyészetek számától és az ezek közötti kombinációk helyes megválasztásától (Fischer, 19...).
Kétvonalas keresztezések esetén a kombinációs lehetõségek száma:
n (n-1)
2
három vonal keresztezésekor:
n (n-1) (n-2)
2
(n=vonalak száma)
Ennek megfelelõen, ha feltételezzük, hogy 5 vonalat kívánunk használni a kétvonalas keresztezésekhez, a kombinációk lehetõsége 10, ha 10 az induló vonalaink száma, azokat 45 kombinációban vizsgálhatjuk. Három vonalas keresztezéskor az elõbbiek szerint 30, illetve 360 kombinációs lehetõség nyílik.
Ha növelni akarjuk az F1 generációkban a heterózis megjelenésének valószínûségét, növelni kell az ebbõl a célból vizsgált rokontenyésztett vonalak számát.
A már említett beltenyésztéses leromlás (depresszió) gazdasági következményeinek csökkentése érdekében a beltenyésztést a lehetõ legkisebb szinten kell tartani. R.F.A. moritz (1984) szerint ahhoz, hogy a rokontenyésztési koefficiens 0,25 alatt maradjon, egy-egy vonalból generációnként legalább 8-8 anyát kell továbbtenyésztésre szelektálni. Ennek alapján egy vonal fenntartásához kb. 20-25 családra van szükség. Az egyes kombinációk gazdasági értékének elbírálásához kb. 15 családot kell beállítani, figyelembe véve, hogy a termelési eredmények szórása általában nagy, s a kiesõ anyák aránya is lehet 15-20 %. Mindezek jelzik, hogy a keresztezés a szükséges genetikai ismereteken kívül megfelelõ anyagi ráfordítást is igényel. Ez a ráfordítás mindenképpen hosszabb távon kifizetõdik a jobb termelési eredmények révén.
Gödöllõn a KÁTKI Méhtenyésztési Osztálya a tenyésztés iránt érdeklõdõknek segítséget nyújt, és szívesen ad ilyen kérdésekben szaktanácsot. Bemutatjuk az anyanevelés és tenyésztés eszközeit, valamint azok használatát.