Példa:Jövőkutatás:Online vita IV.
Hideg Éva eva.hideg@uni-corvinus.hu
Foresight a gyakorlatban
A foresight típusú előrejelzési gyakorlat kialakulása
Az 1990-es évektől kezdődően az előrejelzés-készítés gyakorlatában új jelenségek figyelhetők meg. Átértékelődnek az előrejelzés céljai, az alkalmazott metodológiák, új súlypontok alakulnak ki a módszerek alkalmazásában és kombinációjában, valamint megindul az újabb módszerek és eljárások kifejlesztése is. Az új jelenségek közül a továbbiakban csak azokkal foglalkozom, amelyek a foresight mint új típusú előrejelzési gyakorlat kialakulását jellemzik.
Az 1990-es években legelőször a tudományos-technikai-technológiai előrejelzések gyakorlatának megújítása kezdődött el. Már a kezdetektől megváltozott ennek az előrejelzésnek az elnevezése is. A tudományos-technológiai előrejelzést egyre inkább technológiai foresightnak, technológiai előrelátásnak nevezik. Az új elnevezés mögött az előrejelzés új társadalmi funkciója rejlik. A technológiai foresightnak már nemcsak az a célja, hogy előrejelezze a tudomány és a technika-technológia fejlődésének újabb és újabb eredményeit, hanem az is, hogy feltárja, hogy ezek az új eredmények miként terjedhetnek el a leghamarabb és a leghatékonyabban a társadalmi gyakorlatban. A társadalomban működő innovációs lánc kialakítása és annak zavartalan működtetése vált ezért az új elnevezéssel kifejezett előrejelzés fő feladatává (Nelson [1987]). A feladatmegoldás keresése olyan irányban folyt, hogy miként válhat a technológiai foresight olyan kommunikációs eszközzé, amely lehetővé teszi, hogy az innováció folyamatának különböző szereplői – tudósok, értelmiségiek, kormányzat, üzleti szektor, munkavállalók és fogyasztók – hálózatot alkotva megtárgyalják a tudomány és a technológia fejlődésének-fejlesztésének és elterjesztésének alternatív lehetőségeit. Vagyis a passzív tudományos-műszaki előrejelzések egyre inkább emberi aktivitással telítődtek. Ennek a tevékenységnek az eredménye nemcsak a kormányzat számára megfogalmazott, valószínű technikai-technológiai jövő meghatározása lett, hanem az innovációs lánc minden szereplőjének kölcsönös informálása és diskurzusa a tudomány és technika jövőjéről, a szereplők jövőorientáltságának fejlesztése, valamint tudományos-technikai-technológiai alkalmazási tevékenységük ösztönzése. Az új feladat megoldása metodológiai-módszertani változásokkal is együtt járt. Előtérbe kerültek a szubjektív eljárások (Delphi, forgatókönyvírás, workshop technikák stb.) és a szakértők mellett az innovációs lánc más szereplői is résztvevőivé váltak a foresight tevékenységnek.
Szintén azokban az években jelent meg a különböző jövőstratégiák és jövőképek sokasága mind az egyes országok, mind az egyes térségek vagy az egész emberiség jövőjére vonatkozóan. A különböző előrejelzések, jövőképek és jövőmodellek kezdtek különböző alternatív jövőkben gondolkodni. Megindult a jövőalternatívák összehasonlító elemzése, fejlettségi szintkülönbségek miatti eltéréseik és kulturális gyökereik feltárása. A jövőalternatívák széles körének léte arra hívta fel a figyelmet, hogy az emberi tényezőnek jóval nagyobb a szerepe a jövő elképzelésében és alakításában, mint ahogy azt korábban a jövőkutatás feltételezte. Ez a felismerés irányította rá a figyelmet az ember előrelátó képességére, jövőre orintáltságára, a jövőorientáltság előrejelzési hasznosítására, valamint az egyén, a társadalmi csoportok és a társadalmak jövőorientáltságának fejleszthetőségére (Slaughter [1995], Nováky–Hideg–Kappéter [1994]). Megkülönböztetett figyelem irányult a fiatalok jövőorientáltságának megismerésére és fejlesztésére, mert a hosszabb távú jövőt ők tudják majd formálni (Gidley–Inayatullah [2002]). Módszertani vonatkozásban felerősödött a kritika, a diskurzus és a hermeneutika a jövőelképzelések és várakozások elemzésében és továbbfejlesztésében, a jövőorientáltság mérése, a jövőorientáltságot fejlesztő workshopok és tréningek kialakítása az oktatásban és különféle közösségi szinteken. Mindezek a változások azt eredményezték, hogy az emberi tényezőt középpontba állító előrejelzések, az alternatív jövőkkel való foglalkozás, az alternatív jövőelképzelések, és -stratégiák, valamint jövőképek kialakítása, összehasonlító elemzése, hermeneutikája és diskurzusa, valamint az ember jövőorientáltsága és annak fejlesztése új alkalmazott jövőkutatási területté, foresight tevékenységgé vált az ezredfordulóra. Minthogy a jövőkutatás alap- és alkalmazott tudomány egyidejűleg, ezért a gyakorlatnak ez a megújulása új elméleti-módszertani és módszerfejlesztési kérdések felvetésével is együtt járt. Az 1990-es években irányzatosodott a jövőkutatás (Hideg [1992]). Annak is a kritikai irányzata specializálódott az ember és a jövő új viszonyára. A kritikai jövőkutatás a foresightot mint a jövővel való foglalkozást és előrejelzést az ember jövőre orientáltságából, biológiai és kulturális koevolúciójában kifejlődött előrelátó képességéből vezette le, és a konstruktivista társadalomfilozófiát követve helyezte el azt a társadalmi innováció folyamatában (Slaughter [1995]). Ezzel megadta azt az elméleti keretet, amiben gondolkodva kialakíthatók a különböző gyakorlati foresight tevékenységek sajátos funkciói és fejleszthetők azok metodológiai-módszertani sajátosságai.
A foresightnak azonban még jelenleg sincs jól kidolgozott és általánosan elfogadott elmélete, ezért még mindig sokféle foresight koncepcióval és gyakorlattal találkozhatunk. Az ezredforduló után a foresight koncepciót és a foresight gyakorlatát a szocio-kulturális konstrukcionizmus terjedése jellemzi (Sardar–Ravetz [1994], Inayatullah [2002]). Ebben a felfogásban a foresight emberek és/vagy közösségeik saját jövőjük alakítására vonatkozó elképzelése, ahogy a jövő a jelenben gondolatokban, elképzelésekben, érzelmekben, várakozásokban, értékekben, cselekvési vezérelvekben az emberekben él. Az emberek értelmezik a világot, abban önmaguk helyzetét, értékeléssel és gondolkodással, víziók alkotásával fogalmazzák meg a számukra és/vagy közösségeik számára kívánatos jövőképüket, jövőhöz való érzelmi viszonyukat. Az értelmezés viszont mindig társadalmi és kulturális környezettől függő, a jövőre vonatkozó elképzelések, vélekedések éppen úgy konstitúciók, ahogy a társadalom és a kultúra is. Ez a társadalomfilozófiai alapvetés tette és teszi lehetővé, hogy a foresight sokszínű gyakorlata eltérő ütemben és irányokban fejlődjék. A társadalmi gyakorlatban leginkább a konstrukcionista gondolatokat befogadó és ugyanakkor a politikai döntéshozás igényeinek kielégítésére specializálódó technológiai foresight, majd annak mintájára kialakuló regionális és intézményi foresight tevékenységek fejlődnek a leggyorsabban (Miles [1997], Country Specific... [2002], Von Schomberg–Pereira–Funtowitz [2005], Havas [2003/a és b], Karp [2004]).
1. ábra: Foresight és jövőkutatás
Forrás: EC [2002] 13. old. Ez a praxis foresightnak nevezett tevékenység – a továbbiakban PF – a szakirodalma alapján a jövőkutatástól való függetlenedését hangsúlyozza, és mára már csak magának kívánja fenntartani a foresight elnevezést. Különösen jellemző ez az EU-ban folyó foresight tevékenységekre. Mind a technológiai, mind a regionális foresight készítésének gyakorlati útmutatói azzal kezdődnek, hogy a foresightot, önálló, de a jövőkutatással kapcsolatban álló tevékenységként határozzák meg. „Az Előretekintés egy szisztematikus, széles társadalmi részvételre építő, a jövőre vonatkozó információkat gyűjtő és a jövőre vonatozó közép-, illetve hosszú távú elképzeléseket kialakító eljárás, amely célja információt szolgáltatni az aktuális döntésekhez, illetve előmozdítani a közös cselekvést.”
Az 1. ábra alapján is látható, hogy a PF tevékenységnek csak a külső körében és csak háttér információként szerepel a jövőkutatás és annak gyakorlati foresightjai. Kevésbé látványosan, de fejlődnek és a társadalmi gyakorlatban terjednek a magukat továbbra is a jövőkutatáson belül értelmező foresight tevékenységek – a továbbiakban a foresight of Futures Studies kifejezésből FFS – is: az alternatív jövőelképzelések, jövőképek kidolgozása, azok összehasonlító elemzése, diskurzus az alternatív jövőkről (pl. a Millennium projekt), a jövőorientáltság vizsgálatok és felhasználásuk az előrejelzések, jövőképek készítésében (pl. Magyarország holnap után), a participatív előrejelzések készítése (Nováky [2006]), a jövőorientáltságot fejlesztő foresight tevékenységek főként az oktatásban (pl. a Budapest Futures Course nemzetközi kurzusai), különböző társadalmi csoportokban, vagy a döntéshozókra szabottan (pl. Schooling for Tomorrow című OECD projekt).
A kétféle típusú foresight praxis jól megférhetne egymással, mert a praxis különféle igényeit nem lehet, és nem is lenne célszerű csak egyféle foresight tevékenységgel kielégíteni. Azonban ma már nem erről van szó, hanem a PF kizárólagosságra törekvéséről. Ez abból látható, hogy a PF művelői (többnyire európai kutatók és előrejelzési szakemberek) közös európai kutatási projektek eredményeként azt a felfogást képviselik, hogy a foresight már nem a jövőkutatás része vagy egyik formája, hanem attól független és önálló tevékenység, amely az általuk megadott szabvány szerint művelve a jövő társadalmában – a tudástársadalomban – is a jövővel való foglalkozás egyedül helyes módja és formája (Miles–Keenan–Kaivo-Oja [2002]). A PF-nek saját elméleti alapjainak kialakítása érdekében sem a jövőkutatáshoz kell fordulnia, hanem a szociológiához, a kommunikáció elmélethez, vagy a tanuláselmélethez (Fuller–Loogma [2005]).
Ez a törekvés azért érdemel nagy figyelmet a hazai jövőkutatás szempontjából, mert a PF művelői európai sajátosságot is tulajdonítanak saját foresight gyakorlatuknak és az EU-n belül szabványosítani is szeretnék felfogásukat és gyakorlati megoldásukat. Ha törekvésüket siker koronázza, akkor az jelentős korlátokat jelentene a hazai jövőkutatás művelésében is. A továbbiakban ezért azt elemzem, hogy a gyakorlatban folyó kétféle típusú foresight tevékenység fogalmi és elméleti-módszertani vonatkozásokban mennyiben mutat azonos vagy hasonló vonásokat, és mennyiben különbözik egymástól, valamint azt, hogy a PF egyes sajátosságai milyen veszélyeket rejtenek magukban a jövőelmélet és a társadalmi gyakorlat szempontjából.
Az FFS és a PF összehasonlító elemzése
Mint már említettem, Slaughter definíciója az első a foresight megfogalmazására a jövőkutatási irodalomban. Ő úgy határozza meg a foresightot, hogy „...az olyan univerzális emberi képesség, ami lehetővé teszi, hogy az emberek előre gondolkodjanak a jövőről, mérlegeljék, modellezzék, alkossák meg a jövőt és válaszoljanak a jövő kihívásaira. Az előrelátás az emberi agy-tudat belső és gazdag környezetére alapozódik, ami eléggé komplex neurális „huzalozás” ahhoz, hogy támogassa a percepciók kiterjesztett módját, aminek fő funkciója a megelőzés és a dolgok kézben tartása.” (Slaughter [2004]). A jövőkutatás lényegében az ő koncepciója és elmélete értelmében használja a fogalmat és műveli a foresightot. Slaughter felfogása nem előzmények nélküli, mert Dator [1979], Masini [1983], Galtung [1984], a francia prospective koncepciója (De Jouvenel [1964], Godet [1993]), már korábban, még a foresight fogalmának megjelenése előtt, az emberi jövő ember általi teremtettségét képviselték. Már az akkor készített előrejelzésekkel kapcsolatban is hangot adtak annak a vélekedésnek, hogy a társadalmi, a humán jövő emberi választás és felelősség függvénye is.
Slaughter nyomán a jövőkutatásban a foresight az egyén szintjén értelmezett, de az közösségi/társadalmi szintre is kiterjeszthető. Az egyén képes mind a saját, mind közösségei jövőjét elgondolni. A közösségek jövőjére vonatkozó gondolatok, elképzelések a társadalmi diskurzus témái, és a társadalmi innováció folyamatába ágyazottan jutnak el a jövő formálásig. Ebben a folyamatban mind az egyéni, mind a közösségi jövők anticipálásának és azok jövőformáló hatásának nagy jelentősége van (Slaughter [1995]). Az FFS koncepció azonban az egyénnek tulajdonít meghatározó szerepet mind a saját, mind a közösségei jövőjére vonatkozó foresightok kialakitásában, valamint azok alapján a társadalom formálásában. Ezért foglalkozik előszeretettel a jövőkutatás az egyének jövőorientáltságával, annak fejlesztésével, a fiatalok jövőorientáltságával, az oktatás jövőjével, az önkéntes alapon formálódó jövőmozgalmakkal, társadalmi csoportok jövőképének formálásával, az emberiség jövőképével, de a politika formálásában történő részvételt is fontosnak tartja. Az FFS elmélete a jövőkutatáson, pontosabban a kritikai jövőkutatás elméleti keretein belül alakult ki és fejlődik, bár az szintén nem tekinthető még teljesen kiforrottnak és általánosan elfogadottnak (Hideg [2002]).
A PF – mint láttuk – a praxis oldaláról megfogalmazódó döntéshozói igényekre válaszolva közösségi-társadalmi szintű szubjektív jövővíziók kialakítására irányuló participatív, konszenzusépítő folyamatként jött létre. Fő célja ezért a politikai döntéshozás befolyásolása (Lásd például Martin–Irvine [1989], Miles [1997], Fuller [1999], Havas [2003/a és b] tanulmányokat). Ez a PF elhatárolja magát a FFS-től, mert elutasítja a humán jövő prediktivitásának lehetségességét, és csak a közösségi-társadalmi szintű kívánatos jövő kialakítását tekinti feladatának. Vajon mi az oka, hogy a kétféle foresight felfogás között ekkora az eltérés, és a jövőben a PF még inkább el kíván szakadni az FFS-től? Ennek két okát látom: végleges szakítás 1. a humán jövő prediktivitásának gondolatával, és 2. az FFS-ben megbúvó individualista-elitista felhanggal.
A humán jövő prediktivitásának gondolatával való végleges szakítás gondolatmenete a PF szerint a következő. Az emberi-társadalmi jövő nem prediktív, mert nem válnak be a társadalmi előrejelzések, és filozófiailag sem lehet elfogadni a prediktivitást. Legtöbbször Popper érvelésére hivatkoznak (Popper [1957]). Popper szerint a társadalomnak azért nincsenek törvényei, mert a társadalom az emberi cselekedetből áll, emberi alkotás, még akkor is, ha kulturálisan, társadalmi viszonyok, körülmények által meghatározott az, hogy miként élnek, gondolkodnak és cselekszenek az emberek. A társadalom jövőjére vonatkozó előrejelzések ezért vagy önbeteljesítő, vagy öncáfoló próféciák attól függően, hogy miként cselekszenek az emberek. A társadalom jövője akkor lesz jó, és ez a jó jövő megvalósuló, ha azt az emberek is jónak tartják, és a kívánatos jövő érdekében cselekszenek. A PF éppen ezért vállalkozik arra, hogy segítsen felszínre hozni, megalkotni a társadalmi közösségek által kívánatosnak tartott jövő(ke)t és közvetítse azt, azokat a politikaformálásba.
Ennek a nagyon leegyszerűsített gondolatmenetnek egyik hibája az, hogy ha a társadalom jövője nem prediktív, akkor abból még nem következik az, hogy mindenféle elképzelt, közte a kívánatos jövő, meg is valósítható. Az, hogy a társadalmi jövő nem prediktív, csak annyit jelent, hogy nem tudjuk a jövőt meghatározó összes tényezőket előre figyelembe venni. Ennek viszont csak egyik oka az, hogy az emberek elvárásai és cselekedetei nem számíthatóak ki előre. A másik, legalább ennyire lényeges oka az, hogy az emberi szándékolt cselekedetek végeredménye sem biztosan lesz azonos az eredeti szándékokkal, mert az emberi szándékoktól, akarattól független tényezők (a természetes és a mesterséges környezet, más társadalmi csoportok, társadalmak tevékenysége) is befolyásolják az emberi cselekedetek kimenetelét. Harmadik ok pedig az, hogy a társadalom jövője is folyamatos kölcsönhatások eredőjeként formálódik, amiben a véletlennek is van szerepe.
A társadalmi közösségek, társadalmak kívánatos jövőjének megfogalmazása a jelenkori társadalmakban, főként a demokráciákban, valóban konszenzusépítéssel valósítható meg, és a politikai akaratba történő artikulálódása viszi sikerre a kívánatos jövő vízióját. A politika viszont egy egyébként is rendelkezésre álló társadalomkonstrukciós eszköz, ami foresight nélkül is működött és működhet jól. Számtalan példa van azonban arra, hogy a politika sem tudja a társadalmi valóságot saját akarata szerint formálni. Egyrészt, a politika sem ismerheti a jövőt alakító összes tényezőket előre még akkor sem, ha hatalma van a társadalom felett, és kényszerekkel is befolyásol. Másrészt a politika elsősorban a hatalom megtartására irányul, mert a modern társadalmak, társadalmi intézmények hierarchikusan strukturáltak. Utópikus és voluntarista tehát az az elképzelés, hogy konszenzusépítéssel minden társadalmi csoport számára egyaránt kívánatos jövőképet ki lehet alakítani és meg lehet valósítani.
Kívánatos jövőre alapozott sikertelen politikák is léteztek már a történelem folyamán. Többek között ilyen nagy történelmi példa volt a kommunizmus is. Bár annak bukásában fontos szerepe volt a mögöttes társadalmi konszenzus hiányának is, de ha lett volna mögötte társadalmi konszenzus, akkor is megbukott volna, mert rosszul mérte fel és értelmezte a külső világ – az adott technikai, gazdasági és természeti környezeti korlátok – társadalomra, jövőelképzelésekre gyakorolt hatásait is. Ugyanakkor, azt is látnunk kell, hogy a társadalmi konszenzus maga is korlátja lehet az innovációnak, a változtatásoknak, az újabb kreatív jövők felszínre kerülésének és kikísérletezésének akkor, ha nem hagy mozgásteret a konszenzustól eltérő gondolatoknak és cselekvéseknek. Érdemes ebből a szempontból felidézni Funtowicz és Ravetz gondolatait is az emergens komplex rendszerekről, vagyis a társadalmi rendszerekről, amelyek legfontosabb, más komplex rendszertől megkülönböztető, sajátossága az, hogy szimbolikus reprezentációik, céljaik mindig alternativitások formájában léteznek (Funtowicz–Ravetz [1994]).
Míg a társadalmak, és a társadalmi intézmények esetében a politikai konszenzusépítés jól meghatározott szabályok szerint történik, addig a PF esetében ilyen szabályok egyáltalán nincsenek, legfeljebb különféle eljárások. Másrészt, a PF-ben nincs jól definiálva a konszenzusépités mibenléte sem. Az olyan kérdések, mint például mennyire legyen a PF a benne résztvevők tanításának-tanulásának, vagy esetleg manipulálásuk színtere, vagy mennyiben legyen a PF a szakértők és az érintett laikusok innovációjának felszínre hozása és bevitele a politikaképzésbe, ma még nincsenek egyértelműen megválaszolva. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a PF a konszenzusépítési folyamatot állítja előtérbe, ezt tekinti legfontosabb sajátosságának, és elméletépítési törekvései alapjának is. Ugyanakkor, a szakirodalom értékelése szerint minden PF jósága attól függ, hogy milyen egyéni kvalitásokkal rendelkezik annak menedzsmentje (Skumanich–Silbernagel [1997], Salo–Könnöla–Hjelt [2004]). A szubjektív megoldások esetlegességére nem lenne szerencsés elméletet alkotni.
Az ember szabadsága még a legdemokratikusabb társadalmakban sem lehet teljes. Az nemcsak a többi ember által korlátozott, hanem vannak olyan adottságok, amelyek szintén korlátokat jelenthetnek. Ilyenek például az erőforrások, az infrastruktúra, a mesterséges világ, a természeti környezet rendelkezésre állásából és sajátos működési törvényeiből fakadó korlátok. Ezek figyelembevétele nélkül a PF is zsákutcába kerülhet, még ha kialakult és elfogadott szabályok szerinti konszenzus eredményét foglalná is magában. Sajnos, a PF-ek megvalósításának, megvalósulásának tapasztalatairól nem készültek még alapos esettanulmányok.
A PF konszenzusépítési folyamat jellegének túlhangsúlyozásából következik még egy hátrányos vonása. Ez pedig a jövő nyitottságának a megszüntetésére való törekvés. A konszenzus a jövőt érintően valóban jó kiszolgálása a politika napi igényeinek, mert akkor a politikának már csak a konkrét megvalósításokat kell megoldania. Ezzel azonban csak látszólag, időlegesen és veszélyesen, kockázatosan szűnik meg a jövő nyitottsága. Látszólagosan azért, mert minden cselekvés és eredménye új feltételeket jelent az utána következő cselekvések számára. Az új feltételek viszont nem szükségszerűen támogatják a már elfogadott konszenzusos jövő további megvalósítását. Erről a PF részeként kezelt ún. follow-up tevékenységnek kellene informálnia. Ha azt feltételezzük, hogy rendesen folyik a follow-up, akkor is gond lehet a konszenzusos jövővel, mert az új tények új és különféle értelmezésekre adnak lehetőséget, így a nagy munkával kialakított konszenzus bármelyik jövőpillanatban felborulhat. A konszenzus tehát mindig egy adott időponthoz kötődik és semmi garancia nincs rá, hogy hosszabb ideig szolgálhatja a napi politikát még akkor sem, ha a politika hatalmi eszközökkel is megpróbálja érvényre juttatni a konszenzusos jövőt. Célszerű ezért megkülönböztetni a kívánatos jövőket és a konszenzusos jövőt, vagy konszenzusos jövőtartományként és azon belül elfogadható alternatívákban értelmezni a konszenzusos jövőt, ahogy azt az FFS teszi (Nováky szerk. [2001]). Ekkor viszont visszajutunk az FFS-ben megtestesülő jövőfelfogáshoz, és nem lenne elegendő ok ahhoz, hogy attól eltérő elméleten gondolkodjunk. A konszenzusos jövő jövőtartományként történő felfogásának az az előnye, hogy lehetnek mindig olyan jövőelképzelések, amelyeknek keretei között folytatódhatna az újabb konszenzusos jövő keresése. Vagyis, ha a jövő eleve nyitott, akkor azt nyitottként is kellene kezelnie a PF-nek is, ahogy azt a jövőkutatás teszi. A PF konszenzusos jövőjének kockázatossága abban van, hogy az csak a kívánatos jövőre összpontosít, holott például a veszélyes jövőket is számba kellene venni, evidenciába kellene tartani. Ezt a feladatot egyáltalán nem vállalja magára a PF, ami eléggé hiányolható is belőle. Ezzel szemben az FFS-nek ezek a jövőlehetőségek is tárgyát képezik.
Az individualista-elitista felhanggal való szembefordulás két vonatkozásban is tetten érhető a PF koncepciókban. Az egyik az egyéni foresightok kezelési módjában, a másik a jövőkutató egyén szerepének a megítélésében jelenik meg.
A PF mint társadalmi konszenzust építő folyamat, mindig valamilyen közösség szintjén próbálja annak kívánatos jövővízióját megalkotni. Az egyén jövőorientáltságát, jövőelképzeléseit csak annyiban tekinti fontosnak, hogy abból, mint forrásból közösségi szintű kívánatos jövőelképzeléseket lehessen kialakítani. Az FFS ezzel szemben az egyént hangsúlyozza, mert csak az képes gondolkodni saját és közössége jövőjéről. Az FFS is fontosnak tartja a kívánatos jövők megvalósítását mind az egyén, mint közösségei szintjén, de nem várja el, hogy az egyén jövője teljesen alárendelődjék a közösségei jövőjének. Hiszen a valóságos társadalmak különféle egyéni életutakat is lehetővé tesznek, minél nagyobb egy társadalomban a szabadság, annál nagyobbak az eltérések a kívánatos jövők tekintetében is. A közösségi szintű közös jövő(k) inkább csak valamiféle legkisebb közös többszörös(ök), olyan közös értelmezési keret(ek), amely(ek) lehetőséget ad(nak) az egyéni jövők sokszínűségére.
Annak ellenére, hogy a PF a konszenzusépítést tekinti központi feladatának, mégsem tekinti fontos és kutatandó témának azt, hogy miként formálódik meg a közösségi szintű kívánatos jövő az egyéni foresightokból. Ezt a kérdéskört az FFS fontos kutatási témának tekinti éppen azért, mert az egyéni foresightok elsősorban az egyes ember saját jövőjére irányuló cselekedeteit vezérlik, és csak más emberekkel történő együttműködésben, közösségi tevékenységekben válik fontossá az egyéni foresightok ütköztetése, összehangolása és közösségi foresighttá formálódása, de anélkül, hogy az egyén saját életére vonatkozó foresightjai érvényüket vesztenék. Az egyéni és a közösségi foresightoknak tehát mindig kell, hogy legyen közös részük, de oly módon, hogy azokkal együtt, azok mellett is tudjanak funkcionálni az egyéni foresightok.
A PF szerint az FFS azért elitista, mert abban a jövőkutató továbbra is sajátos helyzetű egyén, aki saját jövőjén kívül a közösségek jövőjével is rendszeresen foglalkozik, sőt jövőelmélettel, módszerfejlesztéssel is, tehát nemcsak a konszenzusépítés mechanizmusait kívánja alkalmazni a jövőképek stb. kialakításában (Miles–Keenan–Kaivo-Oja [2002]). A PF szerint nem a jövőkutatónak kell „megmondania” a jövőt, mert azt ő sem tudhatja, és azt sem, hogy az emberek milyen közös jövőért képesek munkálkodni. Foresight menedzserre van csak szükség, aki ahhoz ért, hogy miként kell az egyéni jövőelképzeléseket felszínre hozni, azokat közösségi szintű kívánatos jövőképekké, foresightokká összecsiszolni. Az FFS szerint viszont a jövőkutató lehet foresight menedzser, de társadalomkutató minőségét is meg kell őriznie, aki a lehetséges jövőkkel, azok kívánatosságával és veszélyeivel is foglalkozik. Ez a PF-ben nincs meg, hiszen a foresight menedzser nem a tartalmi kérdésekért felel, hanem csak azért, hogy előálljon a közös és kívánatos jövőelképzelés. A különféle Foresight útmutatók (Country Specific...[2002]) alapján úgy tűnik, hogy a PF-ben a már forgalomban levő jövőkutatási módszerek kerülnek alkalmazásra, kiválasztásuk a foresight menedzsertől függ, az alkalmazott módszerek nincsenek szisztematikusan alárendelve sem a PF tárgyának, sem a konszenzusépítésnek. A szubjektív módszerek túlzottan előtérbe vannak állítva abból a meggondolásból, hogy a kívánatos jövő szubjektum nélkül nem hozható felszínre. Akkor eredményes a PF, ha az érintettek mind teljesebb körét bevonja a foresight folyamatába, vagyis demokratikus alapokon nyugszik. A szubjektív módszerek egyoldalú használatából eredő hibákkal a foresight menedzserek nem számolnak, és csökkentésükre sem törekszenek, mert abban hisznek, hogy az emberi elme képes csak a valóság totalitását átfogni, átérezni és azt a jó, a kívánatos jövő elképzelésében értelmezni (Slenders [1998]). Ilyen, a PF eltúlzott szubjektivitásából eredő hibák, amire a PF értékelő szakirodalom is felhívja a figyelmet, az alábbiak:
• a résztvevők túlértékelik azokat a jövőbeni trendeket, tendenciákat, amelyek jól publikáltak, közismertek már; • lebecsülik a kis valószínűségű, de lehetséges és talán negatív jövőket, mert a figyelmük a kívánatos jövője irányított; • a ma érvényes társadalmi jelenértelmezések jönnek vissza a jövőre vonatkozó elképzelésekben, vagyis a „sprit of times” uralja a kívánatos jövőket; • a résztvevők, főként a laikus résztvevők, nem képesek a jövő komplexitási köreit átlátni, így esetleges a látóterük; • a konszenzusépítés szorgalmazása olyan csoportdinamikai hibákat erősíthet fel, mint például a jövő extrém értelmezéseinek, vagy a nem kívánatos jövők lehetőségeinek elvetése, a többség nyomásgyakorlása a kisebbségi nézeteket vallókra (Skumanich–Silbernagel [1997]).
Minthogy a PF-ben egyre inkább a konszenzusépítés és a szubjektív módszerek egyoldalú alkalmazása válik dominálóvá, ezért az ebből adódó hibák felerősödésére számíthatunk akkor, ha az így kialakított kívánatos jövő a politikai érdekérvényesítési és megvalósítási vagy az intézménymenedzselési mechanizmusba bekerül. Ennek ellenére mégis erőteljes a törekvés arra, hogy a konszenzusépítő PF váljék általános európai gyakorlattá és sajátossággá. Ez tükröződik a különböző ún. Practical Guides to Technology vagy Regional Foresight témájú útmutatókban is, amelyeket európai közös kutatások keretében készítettek. Ez azért is nagy hiba, mert kielégítő elméleti háttér nélkül történik meg egyfajta gyakorlati eljárássorozat elterjesztése, de úgy, hogy az nem ad lehetőséget az önkorrekcióra, a továbbfejlesztésre.
Következtetések
Az 1990-es évek óta a jövővel való foglalkozás új, ún. foresight tevékenységekben is testet ölt. Az egyes foresight tevékenységek különféle gyakorlati igényekre reagálnak, és kísérlik meg az azokat kielégítő eljárásokat és gyakorlatot kialakítani. Az ezredforduló után a gyakorlati jövőkutatásnak ez az örvendetes sokszínűsége kezd veszélybe kerülni. A PF nemcsak az egyedül helyes gyakorlati jövőkutatás meghatározására törekszik, hanem arra is, hogy saját, a jövőkutatásétól eltérő jövőelméletet is létrehozzon.
A gyakorlatban folyó kétféle típusú foresight tevékenység hasonló és eltérő tulajdonságokat egyaránt hordoz. A foresight mindkét típusa az emberi tényező fontosságát ismeri fel és hangsúlyozza a jövő feltárásában és alakításában. Különböznek viszont abban, hogy milyen és mekkora szerepet tulajdonítanak az emberi tényezőnek. A PF csak a politikai döntéshozás befolyásolására irányulva a jövő nyitottságát veszélyezteti, aminek révén a jövő kockázatát is növeli. Az FFS gyakorlat meg kívánja őrizni sokszínűségét, valamint az egyén jövőt elképzelő és formáló szerepének elsődlegességét. A PF kizárólagosságra és önálló elméletre törekvése sem elméletileg nem megalapozott, sem a jövővel való foglalkozás továbbfejlődése szempontjából nem kedvező. Kívánatos lenne, ha a kétféle típusú foresight művelői diskurzust kezdenének egymás megértése és a jövőkutatás jövője érdekében.
Felhasznált irodalom
1. Country Specific Practical Guides to Regional Foresight. CORDIS, FOR-LEARN project. www.cordis.lu/forresight/cgrf.htm 2. Dator, J. [1979]: The Futures of Cultures and Cultures of the Future. In: Marsella et al (eds.) Perspectives on Cross Cultural Psychology. Academic Press, New York 3. De Jouvenel, B. [1964]: L’art de la conjecture. Rocher, Monaco 4. Fuller, T. – Loogma, K. [2005]: Sociological View on Foresight: The Potential Use of the Social Constructivist Approaches in Foresight. COST A22 WG0, kézirat 5. Fuller, T. [1999]: The Futures of Foresight. In: Sardar, Z. (ed.) Rescuing All Our Futures: The Future of Futures Studies. Praeger, 63-79. o. 6. Funtowicz, S. – Ravetz, J. R. [1994]: Emergent Complex Systems. Futures 6. pp. 89-112. 7. Galtung, J. (1984): There Are Alternatives. Spokesman, Nottingham 8. Gidley, J. – Inayatullah, S. [2002]: Youth Futures. Praeger, London 9. Godet, M. [1993]: From Anticipation to Action. UNESCO, Paris 10. Gyakorlati útmutató a Regionális Előretekintés magyarországi alkalmazásához [2002]. European Communities, Budapest 11. Havas, A. [2003/a]: Evolving Foresight in a Small Transition Economy. Journal of Forecasting, No. 22, 179-201. o. 12. Havas, A. [2003/b]: Socio-Economic and Developmental Needs: Focus of Foresight Programmes. Műhelytanulmányok, MT-DP. 13. 13. Hideg É. [1992]: Irányzatok a jövőkutatásban, Magyar Tudomány, 7. szám, 797-810. o. 14. Hideg, É. [2002]: Implication of Two New Paradigm for Futures Studies, Futures, Vol. 34, 283-294. o. 15. Inayatullah, S. [2002]: Questioning the Future. Tamkang University Press, Tamsui 16. Karp, T. [2004]: Building Foresifht Abilities in Organisations: A Future Oppurtunity for Futures Studies, Futures Research Quarterly, Vol. 20, No. 2, 5-30.o. 17. Martin, B. R. – Irvine, J. [1989]: Research Foresight: Priority Setting in Science. Pinter Publications, London 18. Masini, E. (ed.) [1983]: Visions of Desirable Societies. Pergamon Press, Oxford 19. Miles, I. [1997]: Technology Foresight: Implications for Social Science. CRIC, University of Manchester, Working Paper no 3 ISBN 1 84052 002 7 20. Miles, J. – Keenan, M. – Kaivo-Oja, J. [2002]: Handbook of Knowledge Society Foresight. PREST and FFRC for the European Foundation for the Improvement of Living and Working Conditions. 21. Nelson, R. [1987]: Understanding Technical Change as an Evolutionary Process. Elsevier, Amsterdam 22. Nováky E. (szerk.) [2001]: Magyarország holnap után. BKÁE Jövőkutatási Kutatóközpont, Budapest 23. Nováky, E. – Hideg, É. – Kappéter, I. [1994]: Future Orientation in Hungarian Society, Futures, Vol. 26, 759-770. o. 24. Nováky, E. [2006]: Action Oriented Futures Studies in Hungary, Futures, Vol. 38. 685-695. o. 25. Popper, K [1957]: The Poverty of Historicism. Routledge, London 26. Salo, A. – Könnölä, T. – Hjelt, M. (2004): Responsiveness in Foresight Management: Reflections from the Finnish Food and Drink Industry, International Journal of Foresight and Innovation Policy, Vol. 1, No. 1-2, 70-88. o. 27. Sardar, Z. – Ravetz, J. [1994]: Complexity: Fad or Future. Guest Editors of Special Issue of Future. Futures ,Vol. 26. 28. Skumanich, M. – Silbernagel, M. [1997]: Foresighting Around the World: A Review of Seven Best-In-Kind Programs. Battelle Seattle Research Center. Internet: http://www.seattle.battelle.org /Services/ES/foresite/ch02.htm 29. Slaughter, R. [1995]: The Foresight Principle. Adamantine, London 30. Slaughter, R. [2006]: Glossary. Internet: www.foresightinternational.com.az@glossary/dfgloss.htm 31. Slenders, I. T. [1998]: Strategic Thinking and the New Science. Pergamon Press, New York 32. Von Schomberg, R. – Guimares Pereira, A. – Funtowitz, S. [2005]: Deliberating Foresight - Knowledge for Policy and Foresight – Knowledge Assessment. Internet: www.cordis.lu/foresight /working.htm
A tanulmány a T 48539 sz. OTKA keretében készült.